- Nem Yixing, tudod miből van elegem? Abból, hogy nem törődsz velem. Abból, hogy amióta csak ismerlek több időt fordítottál a barátaidra, mint rám. Minden péntek és szombat estéd abból áll, hogy elmész szívni Chanyeollal. Az nem érdekel, hogy velem mi a helyzet, szeretlek-e még egyáltalán, hogy megvagyok-e elégedve azzal, amit kapok tőled. Az a baj, hogy nem veszed észre, mi történik körülötted. Elvesztesz magad mellől, engem, pedig én szeretlek, de te csak a hülye, cula ismerősöddel töltöd a szabad idődet. Én meg itthon verem a seggemet a földhöz, és várom, hogy haza gyere, miközben halálra izgulom magam, miattad!
Utáltam vele veszekedni, egy légtérbe lenni, de legfőképp az utáltam, hogy minden hülyesége ellenére szerettem. Jobban, mint bárki mást. A tudat, hogy még csak meg sem próbál tenni a helyzet ellen, szimplán elszomorított. Mindig próbálta egy sajnálommal lerendezni, de nem láttam rajta azt a igazi megbánást. Ennek egy oka volt, sosem bánta igazán. Nem érdekelte mi van velem, nem kérdezett soha semmit, egyetlen egy érdeklődő pillantást sem mutatott, csak élte az életét, dolgozott, pihent, de a szerelmi életével nem foglalkozott.
- Chen - suttogta a barátaim által kitalált nevet. Még arra sem méltatott, hogy az igazi nevemen szólítson. Olyannyira rosszul esett, hogy egy könnycsepp száguldott végig hófehér felhevült bőrömön. Csukott szemeimnek köszönhetően nem láttam mit csinál, de a padló hangosan szólalt meg, és csak annyit suttogott nekem, hogy meneküljek. Megfogadva a tanácsát, hátat fordítottam neki, és letöröltem a könnyemet. Kinyitottam szemeimet, és az ajtó felé indultam. De nem jutottam messzire, mert egy erős rántást éreztem meg az alkaromon. Elmosódott tekintettel, néztem Yixingre.
- Nyögd ki! Vágd a fejemhez, hogy csak kihasználsz! - suttogtam én is, majd kirántottam kezem a szorításából. Fájt, minden fájt, amit tett velem. Ahogy hozzám ért, vagy csak ahogy rám nézett. Tekintetünk találkozott, és nem hagyták el egymást. Azok a szépen ívelt szemei, amiket imádtam nézni egy végig csókolózott éjszaka után, most nem ragyogtak. Megköszörülte a torkát, majd szólásra nyitotta a száját, de nem tette meg. Nem mondott semmit. Hevesen dobogó szívvel pillantottam fére, majd hátráltam egyet.
- Ne várjak magyarázatot ugye? Ne várjak arra, hogy beszélni kezdj, vagy arra, hogy marasztalj. Ne aggódj, holnap már boldogan és hisztis barát nélkül élheted a napjaidat - bólintottam egy aprót, és megfogva a kilincset összetört belsővel mentem ki a szobából, le a nappaliba. Ott leültem a kanapéra, és zokogni kezdtem. Ahova pillantottam mindig Ő jutott eszembe, és a tudat, hogy itt van, ebben a házban végleg megsemmisített.
- Képes lennél itt hagyni? - hallottam meg magam mellől hangját, majd kezeit a hátamra simította. Úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Azonnal elhúzódtam, és megtöröltem könnyes szemeimet.
- Nem - motyogtam így nem halhatta.
- Hmm? - guggolt elé, és egyik kezét combomra simítottam, míg a másikkal állam alá nyúlt, és maga felé fordított.
- Mondom nem - suttogtam, majd lesütöttem szemeimet.
- Akkor ne hagyj itt...
Régen éreztem azokat a vastag ajkakat az enyémen, de akkor ott olyan volt, mintha vissza kaptam volna a régi Yixinget. Azt aki minden nap, munka után egy apró csókkal köszöntött, vacsorát készített, és jobbik esetben kimosott. Potyogó könnyekkel karoltam át nyakát, és nyögtem ki egy sajnálomot.
Másnap reggel, míg ő aludt, összeszedtem cuccaimat, felültem a Busanba tartó buszra, és soha többet nem találkoztam azzal az emberrel, akit életem végéig szerettem.
- Chen - suttogta a barátaim által kitalált nevet. Még arra sem méltatott, hogy az igazi nevemen szólítson. Olyannyira rosszul esett, hogy egy könnycsepp száguldott végig hófehér felhevült bőrömön. Csukott szemeimnek köszönhetően nem láttam mit csinál, de a padló hangosan szólalt meg, és csak annyit suttogott nekem, hogy meneküljek. Megfogadva a tanácsát, hátat fordítottam neki, és letöröltem a könnyemet. Kinyitottam szemeimet, és az ajtó felé indultam. De nem jutottam messzire, mert egy erős rántást éreztem meg az alkaromon. Elmosódott tekintettel, néztem Yixingre.
- Nyögd ki! Vágd a fejemhez, hogy csak kihasználsz! - suttogtam én is, majd kirántottam kezem a szorításából. Fájt, minden fájt, amit tett velem. Ahogy hozzám ért, vagy csak ahogy rám nézett. Tekintetünk találkozott, és nem hagyták el egymást. Azok a szépen ívelt szemei, amiket imádtam nézni egy végig csókolózott éjszaka után, most nem ragyogtak. Megköszörülte a torkát, majd szólásra nyitotta a száját, de nem tette meg. Nem mondott semmit. Hevesen dobogó szívvel pillantottam fére, majd hátráltam egyet.
- Ne várjak magyarázatot ugye? Ne várjak arra, hogy beszélni kezdj, vagy arra, hogy marasztalj. Ne aggódj, holnap már boldogan és hisztis barát nélkül élheted a napjaidat - bólintottam egy aprót, és megfogva a kilincset összetört belsővel mentem ki a szobából, le a nappaliba. Ott leültem a kanapéra, és zokogni kezdtem. Ahova pillantottam mindig Ő jutott eszembe, és a tudat, hogy itt van, ebben a házban végleg megsemmisített.
- Képes lennél itt hagyni? - hallottam meg magam mellől hangját, majd kezeit a hátamra simította. Úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Azonnal elhúzódtam, és megtöröltem könnyes szemeimet.
- Nem - motyogtam így nem halhatta.
- Hmm? - guggolt elé, és egyik kezét combomra simítottam, míg a másikkal állam alá nyúlt, és maga felé fordított.
- Mondom nem - suttogtam, majd lesütöttem szemeimet.
- Akkor ne hagyj itt...
Régen éreztem azokat a vastag ajkakat az enyémen, de akkor ott olyan volt, mintha vissza kaptam volna a régi Yixinget. Azt aki minden nap, munka után egy apró csókkal köszöntött, vacsorát készített, és jobbik esetben kimosott. Potyogó könnyekkel karoltam át nyakát, és nyögtem ki egy sajnálomot.
Másnap reggel, míg ő aludt, összeszedtem cuccaimat, felültem a Busanba tartó buszra, és soha többet nem találkoztam azzal az emberrel, akit életem végéig szerettem.
