Bizalom

 

Music Challenge

  Lágy dallam a szobában. Meztelen testen végig szántó ujjbegy, nagyot emelkedő mellkas, lassan kifújt, kéjjel teli levegő. Két test, mely az elmúlt percekben egybe simulva, ringatózva élte át élete legszebb pillanatait. Elködösült gondolatok, melyek már kitisztultak, a levegőben függő szavak, amik egyre inkább erősödnek a másikban.

  Egyikük sem gondolta, hogy valaha eljutnak arra a pontra, hogy éhesen marnak egymás ajkaira. Sehun mindig is az a fajta ember volt, aki mindent elviccelt, hagyta, hogy a tettek megtörténjenek, sodródott az árral, míg a másik fél, mindig is kicsit öntörvényű volt. Sosem szerette, ha meg van kötve a keze, ha nem tehet meg bármit.

  Az éjszaka zavaró fényeit a koromfekete függöny sem tudta meg állítani. Pontosan úgy vetült a szobára, hogy sejtető legyen. Hiába tudta mind a két fiatal, hogy akkor ott, mi történt, talán még ők sem akarták elhinni. 

   Sehun meg akart szólalni, magához akarta ragadni a pillanatot, hogy végre közölje a mellette fekvő tapsifülessel, hogy mit érez, mi van a fejében, miért mosolyog értelmetlenül a félhomályban. A mellkasát majd szétvetette a boldogság, de nem tudta ajkait megmozdítani. Érthetetlen hümmögés volt csak, ami kiszökött belőle. A másik lassan fordult az oldalára, izzadt homlokát Sehun vállához nyomta, hatalmas, eres kezét pedig felsimította a mozdulatlan, már-már porcelán színű hasra. Chanyeol meglepetten húzta fel a szemöldökét, megnyalta ajkait, majd óvatos puszit nyomott a párja karjára. 

 - Jól érzed magad? – mozdította meg hüvelykujját a másikon, majd erősen megragadta a kidudorodó medencecsontot és maga felé fordította Sehun még lesokkolódott mivoltát.

A fiatalabb nem válaszolt, csak lehunyt szemekkel bólogatott és megragadva párja arcát mély csókba hívta. A szikrák ismét pattogni kezdtek közöttük, érezte Sehun, hogy meg kell tennie, ki kell mondania, mert szinte a torkát égette a szó. Az a szó, ami mindig is ott volt kettejük között, de egyik sem mondta ki. Nem egy egyszerű szeretlekről volt szó, Sehunnak többet jelentett, ha valaki tényleg ott volt mellette, és vigyázott rá. Ha megkapta mind azt, amit szeretett volna a másiktól. 

 - Bíztam benned Chanyeol. Bízok benned és ez mindennél fontosabb! – hangos levegővétel, majd egymáshoz tapadó ajkak. 

  Ezt jelentette Sehunnak a szerelem, ha valakiben teljes mértékig megbízhat. Akkor, abban a szobában ő biztonságban érezte magát, úgy érezte senki és semmi nem változtathat a helyzeten. Jöjjön bármi, ő Chanyeol mellett mindig nyugodtnak fogja magát érezni. És persze szerelmesnek.

Egy lehetőség

Music Challenge

   Meglepődik azon bárki is, ha azt mondom: másnapos fejfájással, lehányt ingujjal és undorító szájízzel keltem? Gondolom most még igen, viszont van egy dolog, amit még nem mondtam. Szerelmi háromszögbe keveredtem, és én voltam az a személy, akit ki kellett iktatni.

   Az egész úgy kezdődött, hogy hat hónapja találkoztam vele. Az első dolog, ami megfogott benne az a kidolgozott felsőteste, a karjai és a szeme volt. Világos, már-már szürke haja, kissé izzadt tincsei, amik homlokára tapadtak, illetve a szemei, amik megigéztek. Ahogy rám pillantott, súlyokkal a kezében, nyakán kidudorodott erein akadt meg a tekintetem. Piszkos fehér trikója szinte szét akart szakadni mellén a hirtelen bedurrant izmok miatt, én pedig megtorpanva néztem őt.

   Megnyalva ajkaim, kissé remegő lábakkal léptem a mellette lévő géphez, majd a cuccaimat lepakolva ültem le és kezdtem el emelni. Míg csináltam a beütemezett gyakorlatomat, ha ötvenszer nem pillantottam rá a szemem sarkából egyszer sem. Viszont az utolsó három percben már csak pimasz vigyorral támasztotta a falat és engem nézett, éreztem a tekintetét rajtam. Lassan csúszott fel lábaimon, kezemen és arcomra térve elmosolyodott. Koncentráltam, nyelvem kidugtam, míg lábaimmal erőlködve emeltem a súlyokat. Befejezve a feladatot összeszedtem magam, majd megtorpantam. Oda állt elém, megfogta a kulacsomat, letekerte a tetejét és beleszagolt.

   - Ízesített vizet iszol edzés közben? – hangja mély, kissé karcos volt. Bohókásan megrázta a fejét, majd a közeli mosdóba ment. Elvitte a kulacsom. Igazából nem akartam rá parázni a dologra, és úgy voltam vele, majd veszek másikat. Nekem időre kellett hazamennem, nem szabadott hagynom, hogy elvigyen magával a pillanat. Így aztán mentem a futópadra, és beállítva azt tizenöt percre, kocogni kezdtem. Alig kezdtem el, ő ismét megjelent előttem. Leállította a gépet, kezembe nyomta a megtöltött kulacsot és kezével mutogatni kezdett, miszerint igyak belőle.

   Sosem gondoltam, hogy egy olyan emberrel fúj össze a szél, mint Chanyeol. Igazán kedves ember volt, állandóan mosolygott, folyamatosan kereste a pillanatokat. A pillanatokat, ahol a közelemben lehet, ahol meg tud érinteni. Másfél hónappal a találkozásunk után történ az első gyomorbizsergető pillanat. Bár állítása szerint véletlen volt, én tudom, hogy már akkor direkt csinálta a dolgokat, végig simított a combomon. Aztán sorozatosan jöttek az incselkedések, megragadta a felkaromat és úgy segített fel, edzés előtt a háztömb előtt várt, néha belecsípett a fenekembe, hogy kicsit gyorsabban lépkedjek előtte.

   Egy fáradt estémen aztán elkapott, elvette azt, amit akart tőlem. A testemet nem adtam oda neki, de szívemet igen. Lassan nyomott neki a háztömb koszos falának, keze a hátamra simult ajkait az enyémnek nyomta, én pedig reménykedtem, hogy nem álmodok. Nagyot szusszanva húzódtam el, majd a vállára döntve homlokom elengedtem kabátját.

   - Részeg vagy – suttogtam szinte magam elé. Nem tagadta, nem mondott semmit, csak erőszakosan mart ismét ajkaimra, míg kezeivel a kabátom alá nyúlt. Remegve próbáltam összeszedni magam és eltolni, de erősebb volt nálam. „Itt van a jelent a fejemben, nem tudom hogy végződik majd” – de nem akartam, hogy olyat tegyen, amit másnap megbán, így aztán összegyűjtve minden erőmet, meglendítettem a kezem. Megpofozva őt, majd bemenekültem a háztömbbe. Szinte szaladtam a lifthez, sietve megnyomva a hetes gombot vártam, hogy minél hamarabb felérhessek a lakásba, és biztonságban tudjam magam.

  Utána nem találkoztam vele. Rosszul éreztem maga, hiányzott, hogy a konditeremben mosolyogva állítsa fentebb a futó padot, hogy a vizemet kicserélje, hiányzott nekem az a Chanyeol, akit megismertem.

 Ez a szerelem? Amikor ellököm magamtól, és mégis minden porcikám hiányolja?

Kaptam egy üzenetet az incidens után egy héttel, miszerint ne haragudjak rá. Nem tettem, sosem tudtam volna haragudni rá, egyszerűen csak megijedtem, a torkomban dobogott a szívem, a gyomrom bucskázott egyet és a lehunyt szemeim előtt csillagok jelentek meg.

Válaszoltam neki, hogy jöjjön fel hozzám beszéljük meg és tegyük rendbe a dolgokat. Nem kellett volna kezdeményeznem. Aznap este megtettem azt, amit nem gondoltam volna sosem, oda dobtam magam neki, miután kellő mennyiségű alkoholt lecsúsztattam a torkomon. Onnan pedig nem volt megállás, majdnem mindennap találkoztunk, szexeltünk és elment. Chanyeolnak nem voltam más, mint egy játék, akivel jót szórakozhat, míg a másik várt rá otthon.

**

   - Ő itt Baekhyun – mutatott be a másik félnek. Elöntött a düh, arcom kipirosodott, és az a rengeteg ábrándozás, hogy majd mi együtt leszünk viccnek tűnt. Utáltam. Utáltam Chanyeolt, amiért felültetett, amiért annyira beleestem. Utáltam Baekhyunt, mert ő sokkal többet ért Chanyeol számára, mint én. Utáltam magam, mert elhittem, hogy érek valakinek valamit.

 - Luhan – mutatkoztam be, majd meghajolva vékony kis teste előtt inkább előkerestem a telefonom és úgy tettem, mintha valami fontos üzenetem jött volna. Persze, a kutya se keresett.

  

  Aztán elkezdődött a lejtő, belementem mindenbe. Én csak kiélveztem azt az időt, amikor vele lehettem, és ha ez azt jelentette, hogy le kell innom magam, és szexelnem kell vele, hogy érezzem felőle a törődést, megtettem. Hogy miért? Mert akkor éreztem magam valakinek. Agyamat elborították a csúnya gondolatok, nem éreztem magamban erőt, nem éreztem az élni akarást. Erőltetett mosolyokkal nyugtattam a munkatársaimat, sminkkel takartam el a karikákat a szemem alatt, és hatalmas ruhákkal az alkatomat.

Két hónapja nem kerestem. Két hónapja kocsmából kocsmába járok, házibulikba esek be részegen és kitudja miket teszek az idő alatt, míg homályba merül az elmém… Elvesztem.

 Csak az jár a fejemben mindennap, amikor felkelek, amit aznap este mondott.

„Új gyógymódom van a magányra.

És ha megadod nekem, amit akarok.

Akkor megadom, amit szeretnél.”

  Hazudott nekem, én pedig naivan elhittem mindent, amit mondott. Mert én csak egy elfeledett gyermek voltam, aki éhezett a szeretetre, a törődésre. Beleestem a csapdájába, és talán sosem fogok kilábalni ebből, mert a szavak belém égtek, és a csalódást nem tudom feldolgozni. Még mindig szeretem és tönkre teszem magam, mindez miatta. Egy fiú miatt, aki csak kihasználta a lehetőséget.

Ez voltam én… Egy lehetőség.

Tudom, hogy semmi értelme, de 9 hónap kihagyás után ennyi jött ki belőlem erre a zenére. Sajnálom ._.

Te

    Csókolom! Visszatértem, mert... Mert tulajdonképp muszáj volt. ☺ Hoztam egy ilyen valamit, amit a Music Challenge-re írtam. Queen - I want to break free - számára kellett írni és belőlem ezt hozta ki. A címet nézzétek el nekem, tudom, hogy borzalmas, de több mint fél óra gondolkozás után ez tűnt a legjobbnak. 
 Jó olvasást!

   Leláncolva éreztem magam, szerelmes voltam és vak. Te voltál az, aki elvakított. Hogy is lehettem, annyira naiv? Miért nem hallgattam azokra a kis hangokra magamban, akik néha-néha felvetettek egy-egy gondolatot veled kapcsolatban? Talán azért, mert rosszak voltak, és én egy csodálatos embernek ismertelek meg. Olyan voltál, mint egy kaktusz. Hagytad, hogy csodáljalak, figyeljek rád, gondozzalak, de amikor közelebb kerültem volna hozzád, te megszúrtál. Hatalmas szemekkel néztél rám, bocsánatért esedeztél, ezerszer elmondtad, hogy nehéz a természeted és még egy kicsit bírjam ki. Amikor észbe kaptam a tüskéid már beborították a testemet, mindenhol.

  Bár kétségbe esetten álltál előttem nem tehettem mást, ki kellett mondanom azt, hogy vége. Szerettem volna egy kis szünetet, azt akartam, hogy te magad is rájöjj, milyen értékes vagyok. Hogy egy olyan ember volt melletted végig, aki segített, aki ott volt, amikor bajban voltál. Akinek sírtál, amikor a szüleid elváltak, aki mind végig semmibe vette a saját értékeit, hogy a tiédet őrizze. Ki akartam szabadulni a kalitkából, amibe bezártál!

   Az ajtóban állva jöttem rá, hogy nem kéne. Aggódtam érted, már akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem lesz, aki kihúzzon a depressziódból. Nem lesz, aki rád szól, hogy vedd be a gyógyszered, mert másképp a betegséged felülkerekedik rajtad. Eszembe jutott, amikor először láttalak az ágyba bújva. Csak halkan szuszogtál, kiküldtél a szobából és inkább a fejedre húztad a takarót, hogy biztos ne láss, és tudj pihenni. Azt hittem elkaptál valami betegséget a vendéglőben, de aztán alig négy nappal később boldogan pattantál mögém, amikor a reggelit készítettem. Elakartál menni futni, tele voltál energiával, és rájöttem mi is a baj. Azért voltál velem olyan, amilyen, mert nem akartad, hogy a labilis lelkiállapotod miatt megsajnáljalak. Azt akartad nekem beadni, hogy egy nem törődöm ember vagy. De tudtam, legbelül éreztem, hogy ez nem így van.

  - Mihez kezdek nélküled? – kérdezted. Hangod megremegett, szemeid megteltek könnyel, míg ujjaiddal erősen martál a kabátodba. Szerettem volna megrántani a vállamat, azt mondani, hogy nem érdekel, én csak szerettem volna úgy élni az életemet, hogy jó legyen, hogy ne érezzem magam burokba.  Nem néztem a szemeidbe, nem akartam elgyengülni, így minden szó nélkül csuktam be az orrod előtt az ajtót.

   Hatalmasat sóhajtva lépkedtem a szobánkba, leültem az ágyra és könnyeket hullajtva dőltem el rajta. Sírtam, mert elküldtelek. Sírtam, mert szerettelek. Sírtam, mert te voltál a mindenem Chanyeol, te mégis előrébb helyezted magad, én pedig bedőltem a hazugságaidnak. Úgy éreztem végre kitörtem, lebontottam minden buta falat, amit te építettél fel körém.