Ha szeretsz... [5]

Sehun

   Zakatoló szívvel kapaszkodtam Chanyeol felsőjébe, hiába bíztatott, hiába mondogatta, miszerint minden rendben lesz, én féltem. Túlságosan is féltem attól, ami ezek után következett. Az alatt az alig tíz perc alatt bebeszéltem magamnak, hogy le fogunk bukni, elkapnak minket és a szülőházamba rohadok meg, egy nővel az oldalamon, gyerekekkel körülöttem, akik majd az én sorsomra jutnak.

   - Sehun, ne gondolj butaságokra. Kérlek, ne hagyj cserben! Ne tedd ezt velem, már mindent olyan szépen kiterveltem, gyere velem. Haza! – szorított rá a kezemre, majd a szemeimbe nézve szinte könyörgött nekem. Ha úgy lett volna még a térdére is ereszkedik és keresztbefűzi az ujjait, csak menjek vele. Én pedig nem akartam, hogy elrontsam a saját sorsomat, aminek a vége talán happy end-del záródhat, így bólintva öleltem meg páromat és nyomtam egy bíztató csókot remegő ajkaira.

   Olyan gyorsan történt minden körülöttem, az egyik pillanatban az erkély melletti ereszen csúsztam le, a másikban pedig már a bokrok mögött térdepeltem derékig sárosan. A szívem a tokomban dobogott, nem bírtam leküzdeni onnan, Chanyeol kezét szorítottam, a másik kezemben a bőröndöm fogantyúját szorongattam, míg a lelkem valahol máshol járt az agyammal karöltve. Nem tudtam hova megyünk, nem tudtam mikor kell indulnunk, és végképp nem tudtam helyes-e ez az egész, amit mi csináltunk akkor abban a percben. Meginogtam, megint, és már nem is akartam elmenni a párommal, nem akartam semmi olyanba belevágni, ami szinte láthatatlannak tűnt, szerettem Chanyeolt, nagyon, de túl nehéznek tűnt. Egészen addig, míg meg nem jelent a kerítés előtt egy hatalmas szürke terepjáró, tudtam, hogy a Chanyeolé, és valahogy azt is éreztem, hogy nemsokára indulnunk kell. A lehető legerősebben szorítottam szerelmem kezét, mire ő felém kapta a tekintetét. Láttam a szemeiben némi félelmet, mégis bátorság csillant a Nappal együtt. Azok a sötétbarna szemek szinte a lelkemben turkáltak, keresték a bizalmat, amit én egy sóhajjal és egy lágy csókkal mutattam ki.

    Teljesen, száz százalékig bíztam benne, sosem volt semmi kétségem, mégis a lelkiállapotom akkor még nem tért vissza a helyére. Jay –aki egy őr volt- odasétált párom kocsijához, bekopogott az ablakon, ami azon nyomban lehúzódott. Egy sötét hajú nő ült a volán mögött, száját és az orrát maszkkal takarta, ujjaival erőteljesen a kormányba kapaszkodott, és egy gyönyörű gyűrű csillant meg az ujján. Valószínűleg beszélni kezdett és kérdezősködött, mert Jay kikapta a fülében lévő dugót, rákönyökölt az ajtóra és a kocsiba hajolva mutogatott a nőnek, akiről nem tudtam ki az. Nem is volt időm gondolkozni, amin Jay bentebb hajolt azon az ablakon Chanyeol felrántott a bokor takarásából, válla alá kapta a nehéz bőröndömet és lassú léptekkel húzódott a falhoz. Bár tiszta mocsok voltam akkor nem zavart, csak mentem a párom után és figyeltem, hogy a kamerák látókörébe ne essek.

    Viszont, ha bele is kerülök, a képbe nem tudnak szólni Jaynek, hisz a fülében nem volt semmi, hiába ordított volna bárki is a mikrofonban, ha ő nem hallja. Így akár be is mehetett volna a kapunk bárki, akár egy tolvaj is, mert a kapuban csak ő állt, senki más. A másik csávó –aki név szerint Mong- a bejárati ajtó előtt őrködött, ami takarásban volt, hála egy tujának.

   Alig mertem levegőt venni, mikor a nyitott kapuhoz értünk, ennek a nagy mamlasznak ott kellett volna állnia, megkérdezni, hogy hova-hova fiatalember, mint ahogy mindig, de lefoglalta a nő, így mi simán ki tudtunk lopakodni. Végig lépkedtünk a kerítés mentén a kocsi ellenkező irányába, nem kockáztattunk, gyorsak voltunk, halkak és leginkább idegesek. Talán háromháznyit mentünk, amikor az utcasarokra értünk, mi befordultunk, mire én azonnal a földre rogytam, a szívemhez kaptam és próbáltam megállni, hogy ne köpjem ki a tüdőmmel együtt a szívemet is. Zihálva néztem fel a fölém tornyosuló Chanyeolra, aki a homlokáról törölte le az izzadságot, majd rám pillantva elmosolyodott. Leguggolt, én pedig elfelejtettem levegőt venni, ahogy azokba a boldogságtól könnyfátyolos szemekbe pillantottam.

  - Akkor szoktál ilyen csapzott lenni, mikor szeretkezünk – kuncogott. Forróság áradt szét a mellkasomban, szerettem volna a nyakába csúsztatni a kezemet, hevesen megcsókolni, ráharapni a vastag és ízletes alsó ajkába, de valami megzavart.

   - Azt hittétek ennyi?

   Jay rideg hangneme miatt a gerincemen végig cikázott a hideg, olyan volt, mintha egy villám csapott volna belém. Túl könnyűnek tűnt!

   - Futás – mosolygott továbbra is a colos, majd megragadta a kezem, a bőröndöm és szélsebesen futni kezdett vissza a ház felé. Összezavarodtam. Nem értettem miért visszafelé megyünk, hova lett a kocsi, hol van a nő, amikor simán bepattanhatnánk és elvihetne minket? Miért hittem el egy pillanatra, hogy minden rendben ment?

   - Oh Sehun! – kiáltott utánam az a kiállhatatlan őr – Ha nem akar rosszat, akkor legyen szíves megállni. Kérem, hisz én csak a munkámat végzem, a kiszabott parancsot teljesítem! – Az egész utcát az üvöltés tette hangossá, a fejem pedig kezdett megfájdulni a hangzavartól és a futástól is.

    - Ha a munkáját végzi, akkor hallgatnia kell rám, hisz az én családomtól kapja a fizetését, szóval azt parancsolom, hogy álljon meg ott és hagyjon elmenni! – ordítottam vissza, míg Chanyeol kezét szorítottam. A talpcsattogás abba maradt, csak a saját zihálásomat hallottam, illetve a szívemet, ami a fülemben dobogott. Zavart voltam, teljes mértékig értetlenül álltam a dolgok előtt, nem tudtam mitévő legyek?

 Chanyeolra pillantottam, aki egy büszke mosollyal jutalmazta visszaszólásomat, majd hevesen kapkodva a levegőt befordult az utca végén. Nem foglalkozva semmivel azonnal megragadta a vállaimat, erőszakosan a falhoz nyomta félelemtől és az adrenalintól remegő valómat, ezek után pedig teljesen hozzám simulva vadul tapadt ajkaimra. A hirtelen jött intenzivitástól egy erőteljes nyögés halt el párom ajkai között, majd azonnal megkapaszkodtam a pólójában, ahogy felfogtam a helyzetet.

   Nyelvemmel édesen simogattam ajkait, míg ő hatalmas, forró tenyerével a fenekembe markolt, ismét felnyögtem ezúttal viszont a meglepettség miatt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is képes lett volna a nyílt terepen nekem esni, de megtette. Sokszor indult be, ha épp sétáltunk a parkban, vagy mikor az állatkertben hülyéskedtünk és már sírtam a nevetéstől, mert a műanyag elefánt ormányával játszadozott, elég félre érthetően. Akkor is behúzott a mosdóba, azonnal hozzám tapadt, és én minden ellenkezés nélkül oda adtam neki magam, mert szerettem.

   Viszont úgy gondoltam, nem túl jó ötlet ezt az egészet az utcán folytatni, még a végén elkapnak minket és örökre száműzve leszek abba a borzalmas házba.

    - Chan - támaszkodtam meg a mellkasán, majd eltoltam magamtól, hogy izzadt valójára nézhessek. Mosolyogva, még mindig kapálózó szívvel adtam egy puszit elnyílt ajkaira, majd magamhoz szorítottam.

   - Menjünk haza - hunytam le a szemeim. Hallottam a szívének minden egyes dobbanását és tudtam, hogy valójában, egy szeretetteljes, és boldog mosoly csücsül az ajkain.

*°°*

  Teljes lelki nyugalommal léptem át Chanyeol lakásának a küszöbét, viszont megtorpantam és elképedtem. Ez alatt a pár hét alatt teljesen megváltozott a kecó. Nem voltam hozzászokva azokhoz a színekhez, amik akkor domináltak például a konyhában, amibe pont be lehetett látni a folyosónak hála.

  Valójában az egész lakás olyan, Park Chanyeolos volt. Az előszobában csak egy cipős szekrény, egy kabátakasztó és egy lábtörlő foglalt helyet. Minden fehérben pompázva. A falak továbbra is bézs színűek voltak a plafon fehéren rikított, míg a padlón biztonságot éreztető, barna parketta húzódott.

   Csak lehajítottam a cipőmet és azonnal a mosdóba igyekeztem, ennyi izgalom után eléggé megtelt a húgyhólyagom.

 - Nyuszi - nyitott be párom, miközben épp a dolgomat végeztem.

 - He? Mióta vagyok nyuszi? - húztam fel a szemöldököm értetlenül, mire ő átkarolta a derekam és szabadon hagyott nyakamra nyomott egy puszit.

 - Chan... pisilek - rántottam el a fejem, majd befejezve elraktam magam, és lehúztam a vécét.

 - Szeretlek.

 - Most brunyáltam, kezet mosok, feltérképezem a lakást, ha már itt kell megöregednem és...

 - Mocsok - kaptam el a karomat, majd egy álnok vigyorral az ajkai szegletében húzott magához. Pedig csak a kezemet mostam meg.

 - Nem kell itt megöregedned, de tudom, hogy szeretnéd - húzódott teljes mosolyra szája, hófehér fogai megcsillantak a lámpa sárgás fényében, míg szemeiben lágy érzelem húzódott.

 - Akkor asszem' lesz időm felfedezni - hízelegtem felé fordulva, tomboló szívvel. Kezeimet lassan simítottam végig nyakán, majd megkapaszkodva benne magamhoz rántottam, meg akartam csókolni, de úgy éreztem már nem kell kapkodnom. Szabad vagyok, ráérek, így aztán elfordulva tőle a tükörhöz léptem, amit szintén lecserélt. - Mondjuk sok változás van, ez például eddig háromszögekből állt. -Láttam a hátam mögött a leblokkolt fejét, hála a tükörnek, gonoszul elmosolyodva támaszkodtam a mosdókagylóra, majd vártam, hogy felébredjen.

 - Pá. Mentem aludni, egész este nem pihentem!

  Ott hagytam és a hálóba igyekeztem, ami a rövidke folyosó jobb oldalán volt, közvetlen a bejárati mellett. Kinyitottam az üvegezett, barna keretes ajtót és meglepve kapkodtam a szemem.

A parketta itt sokkal sötétebb volt, mint kint, már szinte feketének mondtam volna. A falak kávészínben pompáztak, egy-egy tapéta csíkkal, amin tényleg folydogáló kávé, és kávéscsésze foglalt helyet. A bútorok feketén simultak egymáshoz a jobb oldali falon. Az ágy a szekrényekkel szemben állt, a keret íves volt és mélybarna, a huzaton pedig egy édes Zootropolisz-os nyuszi, róka kombó volt. Még akkor néztük meg, mikor egyszer átszöktem hozzá Jongintól. Nem akartam tőle semmit, csakhogy szeressen, így aztán megnéztünk egy mesét. Bár teljesen kitűnt a szobából, de illett hozzánk, ő volt a róka én pedig egy buta nyuszi, aki nem is olyan buta.

 - Tetszik? - ölelt át mosolyogva, majd a nyakamba nyomott egy puszit, mire megremegett a lábam és kis híján összeestem a karjaiban.

 - Ugye nem aludtál még abban az ágyban? És én ezért vagyok a nyuszi, igaz? - fordítottam felé a fejem, majd teljesen meghatódva nyomtam puszit ajkaira.

 - Tényleg szeretlek - fordultam bele ölelésébe, majd nyakát átkarolva lassan csókoltam édes ajkaira, melyek csakis az enyémek voltak!

VÉGE

Ha szeretsz... [4]

Sehun

    Féltem, remegtem nem akartam, hogy ide jöjjön és elmondja, miszerint talált egy kiegyensúlyozott nőt, aki főz, mos, takarít rá, és habár még nem biztosak az érzései felé inkább vele marad, mint egy gimnazista gyerekkel, aki a jólétbe nem tanulta meg ezeket. Akinek egész életében ki volt nyalva a segge, és azt tett jóformán, amit akart.

   Megráztam a fejem és visszatettem a könnyeimmel átitatott párnára, utáltam mindent magam körül, szerettem volna megszűnni létezni. Nem akartam azt, hogy ki legyen mondva a vége. Kopogott, de én makacsul a hátamat mutattam neki, nem fordultam meg, nem engedtem be, nem akartam a búcsút.

  Zsibbadni kezdett a vállam, így muszáj voltam megfordulni a másik oldalamra, de bár ne tettem volna. Láttam a szemeit, láttam a könnyáztatott arcát, éreztem belőle áradni a fájdalmat, de nem akartam beengedni. Elhitettem magammal, hogy nincs rá szükségem, megoldom a bajaimat egyedül, nem érdekel, miszerint a szívem teljesen szétomlott atomjaira. Nem akart érdekelni! Az eszem diktált, hagynom kellett elmenni, el kellett felejtenem, de a szívem előre tőrt, egészen a nyelőcsövembe, mikor a térdére ereszkedve neki döntötte a homlokát az üvegnek. Rázkódtak a vállai, a hátán pólója vizes volt, ujjai kitartóan kopogtak valami érthetetlen ütemet. Ott feladtam, mintha elégett volna a gyújtó zsinórom, azonnal felpattantam, és nagy léptekkel mentem az ajtóhoz, hogy feltépjem azt. A csípős szél abban a pillanatban az arcomba csapódott, kissé megremegve guggoltam le és vezettem kezem Chanyeol reszkető vállára, ő rám emelte a szemeit, majd minden előzmény nélkül nyakamba simította a kezeit, és erőszakosan nyomta már kihűlt ajkait az enyémre.

   Éreztem a kétségbe esést rajta, ahogy azt is, hogy a biztonságérzet végig söpör rajtam, a fenekemre huppanva öleltem át és minden erőmmel húztam magamhoz őt. Nem hallottam semmit, sem az esőcseppeket, melyek egyre gyakrabban pottyantak a parkettára, sem a heves levegővételeket, nekem akkor, csak az volt a fontos, hogy Chanyeol az ajkaimat ostromolta olyan érzelmekkel, melyekkel mindig is tette. Szeretett, én szerettem és képtelen lettem volna neki azt mondani, hogy menjen el. Ha el is megy innen, velem, kézen fogva, nem fogom elengedni, hogy még egyszer ilyen szituációba kerüljünk.

  - Sajnálom - motyogta ajkaimra, majd átölelve nyakába húzta felforrósodott arcomat. Az illata belekúszott az orromba, mire én jólesően felsóhajtottam, majd nyomtam egy pillangócsókot bőrére.

   - Miért jöttél? - húzódtam el tőle, megpróbáltam visszatartani a feltörő könnyeimet, de valahogy nem akart sikerülni. Szemeimet ellepte a könnyfátyol, arcát kezdtem el elemezni, tudni akartam változott-e azóta, hogy nem találkoztunk, de ahogy végig vezettem tekintetem megnyugodtam, ugyanolyan szép hamvas volt a bőre, az ajkai továbbra is kissé duzzadtak voltak, illetve a szemei sem vesztették el azt a fényt, ami mindig ott lakozott íriszeiben.

    - Érted - apró mosoly bújt meg ajkai szegletében, majd elválva tőlem az ajtóhoz lépve becsukta azt. Szívem heves dobogása nyomta el a sípolást fülemben, majd a meleg érzésre felpillantottam rá. Hatalmas tenyerét hajamba vezette, játékosan borzolta össze azt, végül arcomra simítva ujjait lassan vezette végig hüvelykujját alsó ajkamon.

    Nem szólalt meg, ami bár kicsit zavart elég volt vágyakozó szemeibe pillantanom és felnyomtam magam a földről, hangosan kiengedve a benn rekedt levegőmet csúsztattam kezem a nyakába, hogy aztán teljesen hozzá simulva érezhessem őt. Bár a ruhája teljesen átázott az eső miatt, nem vacogott, nem nyafogott, hogy fázik, csak erősen kapott a derekamra, hogy aztán vállamra nyomjon egy forró csókot és beleszuszogjon bőrömbe.

   - Feküdjünk le, hajnalban pedig, szépen itt hagyjuk ezt az egész kócerájt. Oké? – simította ujjait végig gerincem mentén, hogy aztán óvatosan a pólóm alá másszon. Tettére vágyakozón sóhajtottam fel, felnyitottam a szemeimet, és elmosolyodva túrtam vizes tincseibe.

    - Jó – bólogattam kissé még könnyes tekintettel, majd az ágyamhoz lépkedve húztam magammal őt is. Míg én leültem addig ő elém lépett, én pedig azonnal övénél fogva húztam arcom elé csípőjét, hogy aztán fellángolt vággyal a szemeimben nézzek fel szerelmemre, majd alsó ajkamra harapva kezdtem el szétszedni az övét. Miután a szíj tartója szétpattant, mit sem törődve a gombokkal rántottam le róla a nadrágot és ujjaimmal azonnal hasára simítva csókoltam felforrósodott bőrére.

   - Sehun… - remegett meg minden porcikája, elmosolyodva húzódtam fel az ágyamra, majd arrébb toltam az ágyneműmet, hogy Chanyeol közelebb mászhasson hozzám és kényelmesen elférjünk. Vágyakozón, szerelmesen és feltüzelve vártam arra, hogy egy bokszerben feküdjön mellém. Hiányzott mindene és szerettem volna bepótolni a kimaradt heteket. Ujjai lassan simultak belső combomra, majd szétfeszítette lábaim és közéjük fekve nyomott apró csókot nyakamra. Hátam felemelkedett a matracról, felnyomtam a csípőm, és egy halk nyögés szaladt ki ajkaim között. Ujjaim hihetetlen gyorsasággal mélyültek el tincseibe, majd megragadva azt húztam fel arcomhoz, hogy kívánatos ajkaira nyomhassam sajátom.

  Valójában nem arra vágytam, hogy szeretkezzünk, csak szerettem volna ismét közel érezni magamhoz, tudni, miszerint tényleg itt van és nem csak a képzeletem játszadozik velem. Simogató kezei alatt néha-néha felmorogtam, de ő készségesen nyelte el a hangokat. Kezeivel egyre lentebb simogatott, míg én tenyeremet a lapockájára csúsztattam, és néha bele markoltam imádott bőrébe.

  - Chan – suttogtam ajkaiba, mire elvált tőlem és nyakamba hajolva temette fejét bőrömbe. Míg én próbáltam összeszedni magam ő kezeivel a takarómat kereste, majd a hátára terítette azt, hogy ne fagyjon meg. Nem tudtam hirtelen mit akarok tőle kérdezni, sok minden járt a fejemben, szerettem, de zaklatott voltam, egy nővel volt, nem keresett már egy ideje és a leginkább az piszkálta a csőrömet, hogy eljött ide, el akart vinni és nem gondolt bele a következményekbe.

    - Szeretlek – nyomott édes csókot vállamon húzódó bőrömre, míg én elérzékenyülve nyeltem egy nagyobbat. Ismét sírni akartam, ki akartam adni magamból mindent, a szerelmem vállán akartam zokogni, hogy aztán ő bizonytalanul öleljen magához, apró csókot leheljen a homlokomra és elsuttogja, milyen fontos vagyok neki, mennyire szeret és mit meg nem tenne értem. Talán túl nyálasan hangzik, de a lelkiállapotom instabil volt, nem tudtam elviselni a hiányát, túl sokáig volt távol, túl sokáig kellett kitartanom nélküle.

 - Ne sírj – simította ujjait arcomon végig, majd elmosolyodva ajkait az enyémre nyomta, hogy egy lágy puszit adjon.

   Félig rajta fekve pihentem és hallgattam a suttogó meséjét az egyetemről, és a kávézóról, ahol dolgozni kezdett az utóbbi két hétben. Elmondta mit akar, keresett egy albérletet, beszélt a szüleivel, akik besegítenek neki, minden készen áll arra, hogy elvigyen erről a borzalmas helyről. A női hang, amit hallottam a nővéréé volt, vele találkozott, és elmondta neki mit is akar kezdeni magával. Yoora –Chanyeol nővére- segítőkész volt, és munkát ajánlott nekem látatlanban ott, ahol ő dolgozott. A cég leginkább Idolokat képzett, de volt olyan részlegük, ahol hírbemondókat, riportereket, újságírókat alkalmaztak. Nos, nekem asszisztensnek kellett lennem négytől-tízig, csak hat óra hossza, de keresek vele majd valamennyit, együtt lehetek Chanyeollal és még a suliba is be tudok majd járni.

   Chanyeol édesen szuszogott alattam, elnyomta az álom, és kissé reszketett is, nagyon reméltem, hogy nem lesz beteg, mert épp most akarunk változtatni mindenen nem kéne elrontani azt a tervet, amit már olyan szépen összetett három hét alatt. Egy nyugodt mosollyal az ajkaimon nyomtam apró puszit kulcscsontjára, majd jó mélyen beszívtam illatát, és simogatni kezdtem őt. Nem alhatott régóta, talán fél kettő körül jött, beszélgettünk egy órát és ő elaludt, míg én csak a sötétben is jól kivehető vonásait figyeltem. Néha megrándult a szemöldöke, a kezeit erősebben fonta körém, és hangosan felsóhajtott.

  Negyed hat után egy kicsivel megdörzsöltem a szemeimet és úgy döntöttem ideje lesz felkelnie, még volt egy kis elintézni valónk ugyanis azt nem mondta el, hogyan akar innen elmenni. Lehet neki könnyedén ment már ez a fel-lemászkálás az erkélyem mellett, de én nem voltam ebben biztos. Három biztonsági kamerát is ki kellett játszanunk, illetve a ház előtt álló bedrótozott pasasokat, mert igen, ennyire védett apám.

   - Chan – simítottam végig kezemet párom alhasán, majd egy csókot nyomtam kissé kiszáradt és elnyílt ajkaira – Kelj fel, mert mennünk kéne – túrtam könnyedén begöndörödött hajába.

  Szívem heves tempóban kezdett elverni mikor megláttam kissé vörös szemeit, és könnybe borult, fátyolos tekintetét. Megrázta a fejét, majd belém kapaszkodva hevesen szuszogva nyomott csókot oda ahol éppen ért. Próbáltam megnyugtatni, simogattam a tarkóját, apró csókot nyomtam néha üstökébe, és elmorogtam neki egy párszor, miszerint nincs semmi baj.

  - Mennünk kéne, mert apám nemsokára elmegy itthonról. Vagy úgy gondoltad megvárjuk, míg elmennek? – váltam el tőle.

  - Nem akarom vesztegetni az időnket, minél hamarabb szeretném, ha az új otthonodban lennél, hogy végre elkezdjük az életünket, együtt.

    Mosolygott, mikor késznek nyilvánítottam magam, derekamnál húzott magához és egy nagy sóhajt engedett, lehunyta a szemeit, majd egy szerelmes csókot nyomott ajkaimra. Furcsán éreztem magam, remegtem, a szívem felkúszott a torkomba és teljesen elbizonytalanodtam. Biztos vagyok benne, hogy ezt akarom? Bele vetni magam a bizonytalanba, dolgozni iskola mellett, felnőttként viselkedni, szerelmesnek lenni fesztelenül, korlátok nélkül?

   - Tudom, hogy félsz, de együtt megoldjuk – húzta el ajkainak egyik oldalát, majd hajamba túrva nyelvével segített felengedni. Eszembe jutott a pillanat mikor találkoztunk, a sok kimaradt éjszaka, mikor azt hazudtam anyáméknak, hogy a suliba vagyok és aztán az egyik tanulótársamnál alszok, miközben semmi ilyesmiről nem volt szó, hisz azokon az estéken általában Chan mellett voltam, filmet néztünk, vacsoráztunk, csókcsatába fulladtunk, és kéjes nyögéseket produkáltam alatta.

  - Hiányozni fog az, hogy úgy kell titokban találkoznunk – váltam el jól megszokott édes ajkaitól.

  - Hidd el, jobb lesz végre fesztelenül élned. Élhetünk továbbra is úgy, mint eddig. Csak nem kell bujkálni a szülők elől.

 Megnyugtatott a hangja, az a mély, öblös hang melyen belemorgott a fülembe, amivel elhitette velem, hogy minden rendben lesz. A kezébe adtam az életem. Rajta múlt minden, ha lebukunk, a szívem nála marad és életem végéig szenvedni fogok, viszont ha szeretjük egymást, minden rendben megy és beválik a terve, együtt vészelhetjük át azt az időt, ami ránk vár.

Ha szeretsz... [3]

Sehun

   Nem tettem semmit. Apám rángatott magával, egyik megbeszélésről a másikra, gyűlésekre, illetve három napon keresztül hallgattam, milyen csodálatos nőt talált a számomra. Csinos, figyelmes, jó híre van, na meg az apja cége híres, így ha összeházasodunk, apám jól jön ki az egészből.

   Bár megálltam a helyem, úgy viselkedtem, ahogy azt elvárták tőlem, belül apró homokszemnyi darabokra hullottam, hiányzott Ő. Nem beszéltünk már két hete, nem kerestük egymást, és ez még inkább szétszedte a belsőmet. Mindennap gondoltam rá, megnyitottam a Kakaotalk-ot írtam neki, de nem vett rá semmi, hogy elküldjem őket. Volt olyan nap, mikor apám elvette a mobilom és végig kutatott benne mindent, miatta teljesen megszakadt a kapcsolat köztünk. Már az is megfordult a fejemben, hogy kézzel írt levelet küldök neki, de elvetettem, hisz bennem volt az a gondolat, hogy ő már mással van. Bár a szavai, melyeket utoljára kiejtett, ott visszhangzottak a fejemben, tudtam, hogy túllép rajtam… idővel.

   - Bae Joohyun – hajolt meg előttem, majd egy lágy mosolyra húzta ajkait. Nem tudtam semmit se kezdeni a helyzettel, nem akartam így élni, elegem volt a megfelelésből. Nem akartam behúzni a csőbe egy nőt, nem akartam vele elhitetni, hogy érdeklődöm iránta, nem akartam semmi olyat, ami nem Chanyeollal kapcsolatos.

   Világos barna, már-már szőkés haja tökéletesen omlott vállára, az alja enyhén göndör volt, arca leginkább egy porcelán babáéhoz hasonlított, gyönyörűen kiemelt szemei csillogtak az étkező világításának köszönhetően, ajkait pedig egy leheletnyi rúzzsal emelte ki. Remegő kezeimmel lassan segítettem le róla a kabátját, majd nagyot nyelve lépkedtem oda a fogashoz, hogy letegyem a vékonyka textíliát. A ruha melyet viselt szépen kiemelte testének vonalait, mellrészénél egy lehelet vékony, fekete anyag fedte bőrét, míg a ruha arany díszekkel futott fel a derekától a melléig, a szoknyája pedig pirosban úszott, hogy mindenáron kiszúrja a szemed. Apa betessékelte az egy szálbél lányt, majd az asztalhoz invitálta, én csak a boltív alatt helyeztem egyik lábamról a másikra súlyomat, míg kipingált köreimmel játszadoztam. Ideges voltam, és reménykedtem benne, ha minél idegesítőbb leszek a lány annál hamarabb fog lemondani erről az egész házasság témáról, illetve itt hagy minket a fenébe.

   Nyakkendőm egyre csak szorított úgy éreztem meg fogok fulladni, ha nem engedek rajta egy kicsit, de nem tehettem, illetlen lettem volna, így inkább a szépen beállított hajamba kaptam, majd kifújva bent rekedt levegőmet egy álmosolyt varázsoltam ajkaim szegletébe, és lassan az asztalhoz lépkedtem.

   - Örvendek, Oh Sehun vagyok, ne haragudj az illetlenségemért, kicsit zavarban vagyok – simítottam a tarkómra, és kissé megrázva a fejem hangosan szuszogni kezdtem.

   - Semmi baj – rázta meg fejét mosolyogva, majd leült az asztalnál kijelölt helyére, ami történetesen velem srágan volt, míg az asztalfőn apám ült, bal oldalán anyám, a jobb oldalon pedig én. A vacsora alatt leginkább apa kérdezősködött, míg az én gondolataim teljesen máshol jártak.

  Megfigyeltem, minden mozdulata kecses volt, nem tett semmi rosszat, tudta az illemet úgy viselkedett, mint egy előkelő hölgy, pedig röpke húsz éves volt. Idősebb nálam, ami valljuk be idegesített, de Chanyeol is jóval idősebb volt. Nem hasonlított hozzá… Teljesen eltért tőle, és ez zavart a leginkább, miért nem lehettem önmagam? Miért nem születhettem egy olyan családba, ahol nem szabják meg kivel kell összeházasodnom, miért nem lehettem egy olyan emberrel, akit önmagáért szeretek? Ismét millió meg egy kérdés halmozódott fel bennem, míg apámék gúnyos mosollyal beszélgettek, és anyám már azt kérdezte az előttem ülő lánytól milyen színű mennyasszonyi csokrot akar. Amin meghallottam a rizs, amit épp bekaptam leszaladt a torkomon én pedig eszeveszett köhögésbe kezdtem, nem akartam elhinni, hogy már itt tartunk, nem is ismertem őt, azt se tudtam hogy hívják, de már szinte aláírtuk képzeletben azt a fránya papírt. Nem fogtam fel mi történik körülöttem, egy hónap sem kellett és az életem romokban hevert, bár sosem voltam felhőtlenül boldog, legalább azt hittem, hogy minden rendben volt, de akkor, ott, abban a pillanatba megfordult a fejemben, hogy kirohanok az étkezőből, egyenesen Chanyeolhoz.

   Több percnyi rosszullét után visszaállt a rend, ittam egy keveset, próbáltam rendesen venni a levegőt és visszaültem az asztalhoz.

   A további fél órában nem érdekelt semmi sem, így csak megettem a desszertem, megittam két pohár bort, majd kissé kótyagos fejjel próbáltam meg kikísérni Joohyunt, mert időközben anyáék annyiszor emlegették a nevét, hogy megjegyeztem. Egyik lábam előrébb volt, mint a másik, nem tudtam mit kéne tennem, valamit mondani neki, így aztán megálltam az ajtóban és szemtelenül végig néztem, ahogy magára rángatja a kabátját. Nekem kellett volna ráadni, hogy bebizonyítsam milyen jól nevelt úri gyerek vagyok, de nem tettem, mert egyszerűen már csak a gondolatát is utáltam annak, hogy ezzel a lánnyal kezdenem kéne valamit.

  - Tudnod kell, hogy nem lesz köztünk semmi, meleg vagyok, van pasim és nem fogok hozzád nyúlni egy ujjal se – ráztam meg a fejem. Elmosolyodtam mimikáján, majd egyszerűen csak megragadtam a felkarját és kilöktem az ajtón.

  Mosolyogva sétáltam vissza és hajoltam meg anyámék előtt, megköszöntem a vacsorát, elkértem apától a mobilom és felcaplattam a szobámba. Bár ittam már, Chanyeollal eljártunk egyszer-kétszer szórakozni, már megszoktam az idióta gondolataimat, ha ittas állapotban vagyok, de amit akkor a fejembe vettem még tetszett is. Így aztán, a gardróbomból kihalásztam a bőröndömet és mindent, amit fontosnak tartottam szépen lassan belehajtogattam. Mikor egy-egy olyan ruhadarab a kezem ügyébe került, amit Ő vett nekem elmosolyodva arra gondoltam nemsokára ismét láthatjuk egymást, megcsókolhatom, átölelhetem, érezhetem a szerelmét. Megbotlottam a saját lábamba, mikor a fürdőbe igyekeztem a tusfürdőmért, fogkefémért és egyéb dolgokért. Ahogy összeszedtem az arcomra való krémeket és a hajamra való cuccokat hangos lépteket hallottam meg magam mögött. Kitágult szemekkel, zakatoló szívvel és hevesen kapkodó mozdulatokkal dobtam a kis zacskót a bőröndbe, léptem az ajtóhoz, és ráfordítottam a kulcsot. Törökülésbe helyeztem magam és vártam, hogy apám esetleg anyám bekopogjon. Nyugtalan levegő vételeimet próbáltam minél halkabban rendezni, hogy mindenképp békén hagyjanak, különben, ha valamelyik el kezd nekem papolni oda lesz a tervem.

  - Sehun fiam… - köszörülte meg a torkát anyám, majd bekopogott – remélem, hogy jól vagy, tudom, hogy Chanyeolba vagy szerelmes, de el kell fogadnod, ez nem természetes, nekünk pedig szükségünk van minden kötöttségre, ami a pénzzel kapcsolatos. Heverd ki azt a fiút, jó éjt – tipegett el a szobám elől, én pedig kifújtam minden levegőmet, majd gonosz mosollyal az ajkaimon felálltam és visszamentem a gardróbomhoz, hogy a cipőim közül egy-kettőt eltegyek, hisz szükségem volt rá. Tulajdonképp mindenre szükségem lett volna, hisz a mindennapjaimat ebben a szobában töltöttem, mind a tizennyolc évemet, de pont elég volt belőle.

  Teljesen felfegyverkezve remegő kezembe vettem a telefonomat, majd megnyitottam a Chanyeollal való beszélgetésünket, és írtam neki. Nem bírtam ki, tájékoztatnom kellett a helyzetről, megkérdezni tőle, hogy minden rendben-e vele. Tudni akartam, hogy egyáltalán él-e még.

 „oohsehun”

 Chanyeol… el kell vennem egy lányt, érted? Egy lányt, mindennemű ellenkezés nélkül anyámék meghívták vacsorázni, én elfogadtam, hisz úgy voltam abba nem halok bele, de már az esküvőről beszéltek. Miután vége lett a vacsorának kitessékeltem és elmondtam neki, miszerint full homokos vagyok és van valakim. Chan, segítened kell, elegem van ebből az egészből, nem akarok elnyomásban élni, nem akarok behódolni apámnak.

  Remélem veled minden rendben, és ha már találtál valakit a helyemre kérlek, tájékoztass róla.

  Szeretlek.

  Nem voltam normális, könnyeim egymás után gördültek le felhevült arcomon, a kezemben a telefonom világított. Szívem zakatolt, a torkom elszorult. Nem éreztem magam teljes embernek, hiányzott a másik felem, majd’ meg haltam már, remegtem, sírtam, az öngyilkosság gondolata pedig bele fészkelt az agyamba. Minden mozdulatomat a keserűség járta át, elmém elborult, szürke köd telepedett rám, súlyos volt, akár egy esőcseppekkel teli felhő, úgy éreztem nem bírom tovább, vége van.

   Sírva néztem rezgő telefonomra, majd elhúzva a zöld karikát fogadtam a hívást. Nem szólaltam meg, csak zokogtam a mikrofonba, míg a másik oldalon lévő személy azt hajtotta mennyire szeret, miért nem hagyom itt a családomat, miért nem megyek el hozzá, és honnan gondolom, hogy már elfelejtett, pont engem. Engem, aki megszínesítette az életét, aki mosoly csalt az arcára, aki nem nézte le anyagi helyzete miatt, mert én önmagáért szerettem.

  - Ha szeretsz… Chanyeol, ha szeretsz, kérlek, ments meg innen. Vigyél el, menjünk amerre tudunk, csak ments meg ebből a kalitkából, mert már elegem van. A halálomon gondolkozom, azon, hogy saját kezemmel végzek az életemmel, elegem van az elnyomásból, hogy nem élhetek. Kérlek… Segíts nekem jó? – remegő, zokogó és elhalt hangom miatt talán nem is hallotta mit mondok. A háttérben hangos dudálás, autók hangja, majd egy női kacaj, én pedig megsemmisültem. Azt mondja, szeret, miközben egy lánnyal van, hazudott nekem, pedig én az egész életemet odaadnám neki, ennyire naiv lennék? Ilyen buta és kihasználható, vagy csak szerelmes?

 - Hagyjuk… sok boldogságot – nyomtam ki egy egyszerű mozdulattal, és lerúgva a bőröndömet a padlóra tovább sírva szorítottam a párnát az arcomba.

  El akartam szökni, elmenni vele, itt hagyni ezt az egész szart, de nem mehettem útnak úgy, hogy nincs mellettem senki, nem akartam a hajléktalanok mellé kerülni, nem akartam úgy elindulni, hogy készpénzem is alig volt. Azt hittem támaszkodhatom rá, hogy három hét eltelte után még mindig kitart mellettem, és nem keres maga mellé senkit, erre hazudozni kezdett és még nem is titkolta, hogy valakivel volt.  

  Telefonom ismét rezegni kezdett, szerelmem neve feltűnt a képernyőd, de kinyomtam, nem akartam egy olyan emberrel beszélni, aki elrontotta az egész életemet, aki miatt legszívesebben lemennék Eunhee nénihez, hogy adjon valamit, amitől jobban leszek, valamit, amitől kiütöm magam egy pár órára, napra, vagy bánom is én.

    Szemeimből a könnyeim már nem száguldoztak, hisz már annyit sírtam alig háromnegyed óra alatt, hogy megfájdult a fejem, így aztán beláttam, hogy legjobb az lesz, ha elteszem magam mára, nem csinálok hülyeséget és elhatároztam, miszerint az első dolgom reggel az lesz, hogy kipakolok, felkészítem magam a lehető legrosszabb döntésre, és beletörődök, hogy el kell vennem Joohyunt.

 Hangos kopogásra keltem az éjszaka közepén, kisírt szemeim kissé feldagadtak, a erkély ajtóra pillantottam, és a fekete alak láttán meglepődtem. Deja vum volt, tudtam, hogy már egyszer ez megtörtén, egyszer már volt itt, megbeszéltük, összetört és most ismét itt van azzal a szándékkal, hogy még inkább a lelkembe taposson. Aztán eszembe jutottak azok a szavak, melyeket még a múltkori látogatása során suttogott nekem.

 „Itt vagyok előtted látod? Megcsókoltalak, érzek irántad, te mégis ledermedtél. Ne tedd ezt velem, gondolj rám is, ha szeretsz, megteszed értem. Ne engedj el. Ne hagyd magad befolyásolni, ne engedd, hogy most elszakítsanak minket egymástól.”

Ha szeretsz... [2]

Sehun

         Éjszaka kopogásra ébredtem. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, megmozdulni alig bírtam, fájt a szemem, nem akartam kinyitni, és a hangos kopogás miatt megfájdult a fejem is. Erőszakosan dörgöltem a szemeimet, majd az éjjeliszekrényen lévő kis órára pillantottam. Fél három múlt hét perccel, túl sokat aludtam, és úgy éreztem, hogy tudnék még, de a folyamatos kopogás az erkély ablakon nem hagyott. Nem tudtam mi a fene van, ki az az idióta, aki zaklat ilyenkor? Egyáltalán miért jött, és hogy jutott úgy be, hogy nem áll itt apám az ajtóban és készül arra, hogy az erkélyemen álló alakot lelője? Lomha léptekkel csoszogtam az ajtó elé, bár a szúró fájdalom néha bele nyilallt szemembe, kitartóan kerestem a kilincset, hogy kinyissam az ajtót, és beszóljak annak, aki képes volt felkelteni. Ha csak Jongdae jött vissza, hogy elmondja, mennyire köszöni azt, hogy összehoztam Baekhyunnal, biztos lerúgom a másodikról, és remélem nem éli túl. Beköpött, elvitte azt, ami neki kellett és boldogan él majd, míg én belepusztulok a szerelmem elvesztésébe.

          Azzal viszont nem számoltam, hogy amint kinyitom, az ajtót a jellegzetes, markáns illat kúszik az orromba, majd egy erős tenyér simul a derekamra, forró, vastag ajkai pedig az enyémhez érnek. Akaratosan csúsztatta nyelvét azonnal át hozzám, míg én elvesztem benne, nem akartam elhinni, hogy kijátszotta a biztonsági rendszerünket, hogy felmászott az erkélyhez közeli fára és itt van, felfoghatatlannak tűnt, hogy érek neki annyit, miszerint mindent leszarva eljött hozzám, és elbúcsúzott tőlem. Éreztem, ahogy hideg ujjai becsúsznak pulóverem alá, majd azonnal hátamat kezdte el simogatni, míg ajkaival ostromolt, és egyre bentebb lépkedett. Ledermedve álltam előtte, nem tudtam mit kéne tennem, kihasználni az utolsó éjszakát vele? Eltolni magamtól és nem bele esni a fájdalmas bűnbe?

      - Mi a baj? – szakadt el ajkaimtól mikor észrevette, hogy hiába ostromolja ajkaimat már több mint két perce, én nem szállok bele a játékba.  Szemeimet összeszorítva próbáltam a mellkasomra telepedő súlyt elfeledni, mert akartam őt. Mindennél jobban, átkarolni a nyakát, megcsókolni, kihasználni minden még kihasználható percet, de ledermedtem. Egyszerűen csak meg akartam halni és nem csalódást okozni, sem neki, sem a családomnak.

    - Sehun... - kezdte el simogatni arcomat hüvelykujjával nekem pedig ennyi elég volt, eltört a mécses, nem zokogtam fel, nem bömböltem, mint a délután folyamán. Helyette csendesen, elhidegült tekintettel figyeltem páromat, ahogy az ő szemeiben is megjelennek a könnyek, és ajkai lekonyulnak. Azok az ajkak, melyekkel mindig felvidított, amelyekkel, ha kellett, ha nem kimutatta az irántam irányuló szerelmét. Fájt a szívem, mert már eldöntöttem, hogy elhagyom őt. Neki is jobb lesz, és nekem is, elvégre van az a mondás, miszerint, ha valakit szeretsz, engedd el.

   - Kérlek, mondj valamit – suttogott, majd egy reszketeg sóhajjal lépett teljesen közel hozzám. Derekamra simította ujjait, birtoklóan érintett meg, tudta, hogy az övé vagyok teljes egészemben. Nem éreztem semmit, csak a fájdalmat, ahogy szétáramlik a mellkasomban, lángoltam, és úgy éreztem az erdőtűz elindult bennem. Lassan égetett fel mindet, nem lehetett leállítani, a gyomrom összeszűkült egy kavics méretűre, a szemeimből a könnyek nehezen hagyták el a helyüket és a torkomba bele költözött a gombóc.

     - Sehun ne csináld ezt, kérlek. Itt vagyok előtted látod? Megcsókoltalak, érzek irántad, te mégis ledermedtél. Ne tedd ezt velem, gondolj rám is, ha szeretsz, megteszed értem. Ne engedj el. Ne hagyd magad befolyásolni, ne engedd, hogy most elszakítsanak minket egymástól. Lehet, hogy vannak hülye szokásaim, hogy már nem olyan vagyok, mint az elején, hogy már nem vagyok olyan szenvedélyes, de ne engedd, hogy apád irányítson. Tizennyolc vagy, költözz hozzám, éljünk együtt, vagy bánom is én, csak ne hagyj el. Kérlek…

       Hangja remegett, szinte éreztem, ahogy a tört, amit apám szúrt a szívembe, Chanyeol teljes erejével forgatja, néha kissé kintebb húzza, majd ismét megforgatja. Teljesen lefagytam, csak álltam előtte és azon gondolkoztam, hogy igaza van-e. Elvégre szeretem őt, sőt ez több annál, mégsem látok arra esélyt, hogy mi egész életünkben együtt legyünk. Ha én feladom az életemet, akkor már nem lesz kihívás. Nem lesznek olyan izgalmasak a mindennapjaim, nem kell eltitkolnom semmit, az izgalom ki veszik belőlem, az életemből, kapok egy unalmas életet, szerelemmel megfűszerezve.

      - Chanyeol – suttogtam erőtlenül, teljesen elhaló hangon. Már a nevével is csak úgy éreztem rosszat teszek, bár szerettem őt, el kellet engednem. Fájt a mellkasom, szétmart, belülről emésztett, és mindez csak arra ösztönzött, hogy megmondjam, neki mit gondolok helyesnek az eszem szerint.

      - El kell menned! – haraptam azonnal alsó ajkamba, és elléptem tőle. Nem akartam a közelében maradni, hisz csak még nehezebben ment volna minden. Erőszakosan töröltem le könnyeimet, majd hátat fordítottam neki, megráztam a fejem, kifújtam a levegőmet, és szó nélkül feküdtem vissza az ágyamba.

     Szerettem volna elfelejteni, hogy van nekem, egyszerűen csak szerettem volna megfelelni a normáknak, nem kilógni a sorból, szeretni valaki olyat, akit szabad. Lehunytam a szemeimet, és próbáltam egyenletesen venni a levegőt, el akartam vele hitetni, hogy túlléptem ezen, hogy vagyok annyira erős, miszerint képes vagyok őt elfelejteni pár pillanat alatt. Kissé megnyugodtam mikor hallottam a lépteit, majd az erkélyajtó becsukódott, rég bent tartogatott levegőmet kifújtam, és felzokogtam.

       Hiába nyomott a mellkasom, hiába éreztem úgy, hogy meg kéne halnom, nem lehettem önző, gondolnom kellett azokra az emberekre, akiknek fontos voltam. Észre sem vettem, hogy Chanyeol nevét hajtom, ahogy azt sem, hogy görcsösen kapaszkodok a takarómba, aminek olyan illata volt, mint neki. Forró lehelet csapta meg a tarkómat, én pedig hatalmas lendülettel ültem fel az ágyon és próbáltam felfogni mi történik.

       A szívem dobogása kiveszett fülemből, nem hallottam semmit, csak az éles levegő vételem, nem akartam érezni a mellettem fekvő, felforrósodott testet, de ott volt. Chanyeol ott feküdt mellettem póló nélkül, és ezer wattos mosollyal nézett rám.

    - Nem megyek sehova nélküled, hiába küldesz el, én megvárom, míg együtt, kézen fogva távozunk erről a borzalmas helyről! – nyalta meg ajkait, én pedig azonnal mellkasába bújtam, és ajkaimmal bőrét kezdtem el ostromolni. Tudtam, hogy butaság megtennünk, tudtam, hogy következményei lesznek, de el akartam felejteni a külvilágot, és azzal foglalkozni, ami mindig is a világot jelentette nekem. Érintései miatt felbuzdulva ültem csípőjére, teljesen rá fekve adtam át magam neki, hogy még minden előtt utoljára együtt legyünk, érezzem őt, a szerelmét, a vágyat irántam, amit már az első találkozásunkkor is megtapasztaltam.

     Kezeinek mozdulatai, ajkain kicsúszó becéző szavai, és a testünk ütemes mozgása szinte fájdalmat okozott. Nem azért fájt, mert bántott, vagy kegyetlen volt velem, úgy vigyázott rám, mint bármikor máskor, nem siette el, nem hatolt belém kegyetlenül, szeretett, óvott és ez fájt a leginkább. Zokogva húztam nyakánál magamhoz, hogy sós csókunkat még inkább elmélyítsem, ajkaimba motyogta azokat a szavakat, amiket mindig is ismételgetett nekem. Nem volt rest kimondani egy nap többször, mindent megtett, hogy érezzem a szerelmét, a lángoló tüzet, mellyel elvette az eszem, amivel sikerült a szívemet neki adnom.

    - Ha hozzám költöznél, nem lenne bajunk – törte meg a meghitt csendet, rekedt, kissé álmos hangon. Ujjai szüntelen a bőrömet érintették, melyen egy-két helyen ott virított a fognyoma, éreztem, ahogy minden porcikája az enyémhez ér és ezt imádtam, mindennél jobban szerettem ezeket a pillanatokat, mikor egymáséi voltunk, nem zavart minket senki. Kiszáradt ajkaim közt kiengedtem egy apró sóhajt, majd megtámaszkodtam mellette a matracon, párnáimat megnyaltam, majd lassan ereszkedtem az övére, hogy még utoljára megízlelhessem őket. Érezte, tudom, hogy ő is tudta, ez volt az utolsó. Egyik kezével erőszakosan tartott magánál, míg a másikkal fenekemre simított és belemarkolva húzott magához, még jobban.

    - Csak tudnám miért ilyen nehéz elengedni – buggyantak ki a szemeiből sós gyémántjai. Reszketeg sóhaj után keserű mosoly jelent meg ajkai szegletében, visszahúzott párnáira, majd halkan sírva csókolt. Nem engedett el, kapaszkodott belém, mintha én lettem volna neki az oxigén, mely nélkül mit sem ér az élet, igaz… szerves része voltam akkor már az életének, mindent megtettünk volna a másikért, viszont el kellett engednem.

     - Ennyi jutott nekünk. El kell menned Chanyeol. Sajnálom – húzódtam el tőle fájó szemmel.

      Fájt, piszokul fájt az, ahogy elhagyott, azok a szavak, amiket kiejtett vastag ajkai közül, mert szerettem. Csak egy kis szikrával kezdődött, majd kiforrott, és mint erdőtűz úgy égett bennem a bánat. Sosem értettem miért voltam ennyire önző, miért nekem kellett mindig a rossznak lennem?  Enyhén elhomályosodott látásommal próbáltam még kapaszkodni az előttem alig kivehető sziluettjébe, de az egyre gyorsabban világosodó égbolt elintézte, hogy az a cseppnyi boldogság, melyet hátra hagyott az utolsó éjszakával bennem elpárologjon. A sötétség belül körülölet, akárcsak régen ő, az ő erőtől duzzadó karjait akartam magam körül érezni, hallani a fülembe csapódó lélegzetvételét, őt akartam ott magam mellett, minden kis fura dolgával együtt, nem pedig a kiszámíthatatlant. A hideg szellő miatt kirázott a hideg, ami a nyitott erkély ajtón jött be, ő hagyta nyitva mikor elment, lassan fújtam ki a bennem rekedt elhasznált levegőmet. A bennem tomboló tűz elaludt helyette valami furcsa érzés kerített hatalmába, már akkor hiányzott, hiába telt el több mint két óra, hiába éreztem még a levegőben megszokott parfümjének illatát, nekem az kellett, hogy ismét érezzem, ahogy boldog lelke az enyémhez ér, hogy együtt lépjünk a lakásába és etessük meg a kiskutyáját.

    Akartam azokat a meghitt pillanatokat vele, amikor az ágyában hátat fordítottam neki, ő pedig azonnal átölelt, a takarója háromnegyedét nekem adta és egy apró csókot nyomott a tarkómra. Az utcán való sétálást kézen fogva, az apró elvétett mosolyokat. Fel sem fogtam, hogy mi történt köztünk, hogy elrontottam. A takarót, ami előttem terült el, lassan apró sötét foltok kezdték el borítani, majd ahogy kapkodni kezdtem a levegőt, és a szuszogásom is felgyorsult rájöttem, ismét sírok.  Utána sírok, mert minden könnycseppel úgy éreztem vesztek az emlékeinkből. A közös emlékeinkből melyek mára már csak cseppek maradtak a takarón.

Ha szeretsz... [1]

Sehun

     Mosolyogva bújtam párom ölelésébe, arcom teljesen elrejtettem a nyakában, mélyen szívtam be férfias, markáns illatát, hogy elraktározhassam magamban. Rég találkoztunk, hála a szüleimnek, akik szoros pórázon tartanak, sajnos én a szemükben nem vagyok más, mint egy koszos kölök, aki csak azért fogant meg, mert kiszakadt a gumi, és anyám nem akart elvetetni, mert fent állt a veszélye, hogy utána nem lehet gyereke, utód meg csak kellett a családba.  Szóval nem kívánt terhességnek egy nem kívánt gyerek lett a vége, akivel úgy bántak, mint egy kutyával. Szinte a pórázt is rám tették, de komolyan, anyám mindenkit ismerni akart, akivel valamilyen kapcsolatom volt, nem engedett olyan emberek közé, aki szerinte nem volt megfelelő, apám figyeltetett, és az állítólagos barátaim mind besúgók lettek.

      Alig voltam tizennyolc éves az életem mégis szar volt. Minden pillanatban úgy éreztem, hogy meg kellene halnom és akkor minden megoldódna, nem én lennék, Oh Sehun a pösze, szőke, aki egy gazdag családból származik ráadásul még full buzi is. Mert az voltam, a fiúkhoz vonzódtam, vagyis leginkább egy 185centis, nagy fülű, ragyogó mosolyú, Park Chanyeol névre hallgató fiúhoz, aki alig egy év alatt mindennél fontosabb lett nekem.

     Kihasználtunk minden pillanatot, hogy együtt lehessünk, ha anyáék elmentek otthonról és csak a cselédek maradtak mindenkit elnémítottam, és Chanyeollal mentem. Nem volt nálunk sosem, hisz az összes kamera felvette volna őt, a tökéletes, szívdobogtató alakját, és abból eltiltás lett volna.

     Persze, mint a legtöbb családnál nálunk is ment az a bizonyos ’menyasszonyt keresek a fiamnak ’ project, de mikor én megtudtam ezt felálltam az asztaltól, –mert épp vacsoráztunk- és elmondtam, hogy hiába keresnek nekem egy nőt semmi értelme, mert meleg vagyok. Persze akkor kissé trágárul fogalmaztam, az utána lévő hónapban nem volt baj, viszont mikor kijelentettem, hogy nem fogok otthon aludni apám nekem esett. Elhordott mindennek, én pedig minden szó nélkül vállat rántottam, és elindultam, de apám megragadta a karomat és visszarántott, majd kaptam egy fülest. Üvölteni kezdtem, majd mindennek a következménye egy hét eltiltás volt mindentől, ami a külvilággal kapcsolatos volt. Már teljesen magamba fordultam az utolsó napon, legszívesebben kimásztam volna az ablakon és elfutottam volna Chanyeolékhoz, vagy Jonginékhoz, –aki az egyetlen olyan barátom volt, aki nem súgott be anyáméknak- de nem tettem, mert akkor még apámtól kaptam volna, és az nem egyszerű elvonás mindentől.

     Pénteken boldogan nyitottam ki az ablakot, és szinte ordítva szaladtam végig a folyosón, hogy a fürdőbe vessem magam, előkészítsem a fejem a találkozásra, és végre Chanyeollal legyek. Énekeltem a zuhany alatt, fogmosás közben folyamatosan azon agyaltam mi a fészkes fenét kéne felvennem, amiben minden testi adottságom megmutatkozik, aztán belőttem a hajam, és egy szál bokszerben caplattam vissza a szobámba. A szekrény előtt álltam, és gondolkoztam. Kint a parkban volt megbeszélve, hogy találkozunk, de nem tudtam mit vegyek fel, nem volt meleg, ahhoz képest, hogy július közepén jártunk, szerda óta alig ütötte a hőmérő higany szála a húsz fokot, így egy fekete nadrág és egy bő pulcsi mellett döntöttem. Bár a karom és a mellizmom nem látszódott tudtam, hogy a fenekem bőven elég lesz neki, hogy végre nekem essen.

    Kezembe kaptam a pénztárcám, egy doboz cigit és az étkezőbe sétáltam, hogy a reggelimet megkapjam, és visszakapjam a telefonomat, amit már egy hete nem láttam.

     Lent viszont meglepődtem, Kim Jongdae állt velem szemben, és mosolyogva intett, majd közelebb lépett és szoros ölelésébe volt. Hatalmasat nyeltem mikor megéreztem kezét lentebb csúszni, majd mikor megállapodott a fenekemnél egy gyors mozdulattal löktem el magamtól.

      - Te mit keresel itt, és miért tapizol le? – Hangom reszketett legszívesebben meghaltam volna, nem akartam Jongdaetől soha semmit, ő mégis mindig a nyomomban volt, mint egy kis pincsi, utáltam. Idegesített a bongyori haja, az apró, mindig csillogó szemei és a macska ajkai, amik mindig idegesítően puhának tűntek.

       - Anyádék engem kértek fel, hogy vigyázzak ma rád. Viszont én tudom, hogy a Park gyerekkel van találkozód, nálam van a telefonod, fel van töltve, sőt még a fülesnek is írtam, hogy fél óra és ott vagy siessen. Viszont, ha azt akarod, hogy kussoljak mindenről meg kell tenned nekem valamit. – Nem viccből utáltam a gyereket, őt kérték fel általában, hogy kövessen, mert ferde volt, úgy gondolták anyámék, hogy majd megértjük egymást. Csak azzal nem számoltak, hogy Jongdae egy bunkó paraszt volt, aki minden pillanatban csak idegesített és meg akarta magának szerezni Byun Baekhyunt, aki történetesen a pasim unokatesója volt.

    - Baekhyun igaz? – húztam fel egyik szemöldököm, és a kenguru zsebes pulcsimba dugtam a cuccaimat. Arcáról lefagyott a mosoly, és kissé kipirulva simított a tarkójára, majd a farzsebébe nyúlt és átnyújtotta nekem az oly’ régen látott Iphonomat.

     - Tudom, hogy a múltkor már találkoztunk, de nem adta meg a számát, SNS-en meg nem akarom zaklatni. Sehun nekem tényleg kell az a gyerek, olyan gyönyörű – sóhajtott egyet, míg én elhúztam a számat, és az étkezőbe lépkedtem.

      Írtam Chanyeolnak, hogy hozza már magával a Byun gyereket is, majd megreggeliztem, és Jongdaevel az oldalamon haladtunk a park felé. Nem beszélgettünk, csak a cipőink koppantak a betonhoz, a Nap alig látszódott, az égen húzódó csúnya felhőknek köszönhetően, annyira sajnáltam, hogy ilyen volt az idő, szerettem volna elmenni a Yodámmal a vidámparkba, vagy az állatkertbe, mert régen voltam már és sosem untam meg az állatokat, hiába voltam tizennyolc, egy alig hat éves kölyök veszett el bennem. Nem volt jó gyerekkorom mentem anyámékkal sehova, mindig a sulit emlegették nekem, ezért mostanában pótoltam be a gyerekkori élményeimet.

    Szinte szaladtam, ahogy megláttam a páromat, és hiába állt nekem háttal ráugrottam, és erősen kapaszkodtam meg a nyakában. Ő csak felkacagva fogott azonnal a térdhajlatom alá, és hátra vetette a fejét, hogy végre megcsókolhassam. Viszont nyilvános helyen voltunk, már így is túl sokat érintkeztünk, így megráztam a fejem, és leszálltam róla, lassan fordult meg, a szívem pedig zavaros dobogásba kezdett. Hogy mi történt akkor velem? Ismét szerelembe estem, hisz a párom veszett jól nézett ki, majd’ meghaltam, mikor az ezer wattos mosolyával köszöntött, megrázta bohókásan a fejét, ezáltal göndör, fekete fürtjei mozogni kezdtek homlokán, majd csak derekamra simította a tenyerét, és erőszakosan húzott magához, hogy végre köszönthessük egymást.

     Megkapaszkodtam nyakában, és arcomat kulcscsontjába nyomtam, illatát boldogan szívtam be, majd egy apró csókot nyomtam kivillanó bőrére. Éreztem, ahogy megfeszült alattam, ujjait lesimította fenekemre, majd enyhén megmarkolva a nyakamba csókolt. Ajkaim elnyíltak egymástól, és muszáj volt megmarkolnom pulcsiját, hogy ne nyögjek fel. Túl sok volt az az egy hét, és már nagyon hiányzott nekem, szükségem volt rá, minden szempontból.

     - Channie – nyöszörgött Baekhyun, szinte hallottam a toporzékolását, majd megrángatta a páromat. Egy pillanat alatt tört meg a varázs, hála Baeknek. Nem éreztem, hogy felforrósodok, sem azt, hogy képes lennék azonnal Chanyeolra mászni, mert Baekhyun tökéletesen elrontotta.

      - Hmm? – fordult felé mosollyal az arcán, majd ujjaim után kapott. Egy félénk mosoly után lassan csúsztattam ujjaim az övé közé, míg a másik kezemet a kenguru zsebbe dugtam és a cigimet kerestem elő.

     - Elmegyek Chennel, majd ha anya kérdezi, hol vagyok, ekkor elmondod? Vagy lehet, írok neki sms-t. Mindegy, majd találkozunk – intett, és Jongdae ujjai után kapott.

      Csak ültünk a parkban, egymás ujjait szorongatva, én Chan ölében, a fejemet a vállára hajtottam, és néha oldalra fordítva a fejem nyomtam egy lágy csókot arcára.  A meghitt pillanatot egyikőnk sem szerette volna megszakítani, jó volt újra együtt lenni, érezni a másik heves szívdobogását, a levegővételét, és a bőrének forróságát, még ruhán keresztül is. A füst lassan szállt kis a rózsaszín ajkak közül, majd apró csók érkezett az állkapcsomra.  Chanyeol elnyomta a cigi csikket, majd a kis kukába pöccintette, ami a padunk mellett volt. Füstös ujjaival lassan csúszott be bő pulóverem alá, míg én ujjaira szorítottam, és nagyot nyeltem.

     - Szeretlek Sehun – nyalta meg a fülem mögötti lány részét, és pedig megremegve csak bólintottam neki. Én is szerettem, de a hirtelen jött vágy, hogy vele legyek felborította az agyamra leszálló rózsaszín leplet, átvette felette a vörös és a fekete, melyben megbújt a fájdalom és a mámor.

     Akartam, hogy Chanyeol kimutassa az irántam lángoló szerelmét, hogy tíz nap után ismét magamban érezhessem őt, hogy testünk tökéletes tempója és bőrünk érintkezése még több élvezetet nyújtson nekem, és persze neki is.

    Lassan álltam fel combjairól, ujjaim közé vettem az épp meggyújtott cigarettámat, majd megvártam, míg párom feltápászkodik, mosolyogva simítottam kezem combjára, és egy gyors csókot nyomtam ajkaira.  Ő csak mosolyogva porolta le a fenekét, ujjaim után nyúlt, majd kézen fogva indultunk el hozzá. Külön lakott, hisz két évvel idősebb volt nálam, ő már egyetemre járt, a családja a város másik végében lakott, így sosem volt abból baj, ha nála voltam. Senki sem tudta, hogy hol lakik, vagy épp mikor vagyok nála, ami megnyugtatott.

     Már csak a megfelelő villamost vártuk, mikor megjelent egy autó, egy fekete Hyundai i40-es, amiben a gusztustalan sofőröm ült. Leparkolt, kiszállt, és a pulcsimnál megragadva kezdett el ráncigálni a kocsiig.

     - Jólvan megyek, nem kell rángatni – rántottam ki a kezem a férfi szorításából, majd beültem a kocsiba, és Chanyeolra pillantottam. Láttam rajta, hogy nem érti, de én tudtam… Jongdae beköpött.

  ’oohsehun’

 Nyugi, nincs bajom, majd bepótoljuk.

’real__pcy’

 Már itthon vagyok. Írd le a címed.

’oohsehun’

  Minek? Chanyeol, nem kell hülyeséget csinálnod.

’real__pcy’

   Csak írd le a kibaszott címed!

     Megijesztett, alig voltunk a gazdag negyedben, de ő már otthon volt, és a címem után érdeklődött. Sosem kérdezte hol lakom, nem érdeklődött a hollétem felől, megbízott bennem, és tudta, hogy milyenek a szüleim, tájékoztattam róla, ő mégis képes volt elkérni a tartózkodási helyemet.

     - Nézz magadra – gúnnyal teli szavai miatt megfeszültem. Utáltam, ha így beszélt hozzám, miatta voltam ezen a szaros Földön, ha jobban oda figyelt volna nem lennék, ha nem dugtak volna anyámmal nem lenne ez az egész banzáj körülöttem és a ’kicsapongó’ életmódom miatt nem kellene mindig a kurva szobámban rohadnom, mikor nyár volt, ráadásul a szerelmi életemet sem tudtam normálisan élni. – Egy egyetemi hallgatóval kúratod magad? Nem szégyelled magad?

      - Szeretem őt – álltam fel hirtelen. A szívem heves zakatolásba kezdett, torkomba gombóc szökött, de muszáj volt megvédenem magam és a páromat is.

     - De miért? – üvöltött. Önkívületi állapotba került, az asztalán lévő papírokat egy egyszerű mozdulattal lökte le a földre, majd elém sétált.

       Már előre tudtam mi fog történni, a lábaim a földbe gyökereztek nem tudtam megmozdulni, csak vártam a fájdalmat a csípő érzést az arcomon, de nem jött. Szemeimet alig nyitottam ki, szinte összerogytam. Minden fájdalmam a hasamba nyilallt, öklendezni kezdtem, és majdnem elsírtam magam. Borzalmasan szégyelltem magam, amiért ismét képes voltam egyetlen ütéstől sírva fakadni, de sok volt nekem. Két éve döntött úgy, hogy megértem arra, hogy üssön, hogy kibírom, ha néha felpofoz, vagy épp gyomorszájon vág, a lelkem eleve sérült volt, és ezzel csak még inkább belém taposott.

     - Nem tudsz uralkodni magadon. Felejtsd el, hogy valaha is boldog lehetsz, keresünk neked a feleséget, és szépen elveszed. Nem érdekel, hogy szereted, nem érdekel, hogy vele akarsz lenni én vagyok az apád, hallgatnod kell rám – hangja már nem volt ideges, inkább gúnyos volt, mint az elején, csak még kisebbre húztam magam össze, és megvártam míg kimegy az irodából. Mindenem fájt, a szemeim szúrtak, mintha homokot szórtak bele, pedig elég rendesen potyogtak a könnyeim, néha még elnyitottam a számat, az inger bennem volt, de nem hánytam, csak az ütés miatt voltam rosszul, vagyis azt hittem.

      Miután jobban lettem, visszaültem a székbe, és remegő kezembe vettem a telefonomat. Lassan emeltem a fülemhez a készüléket, és egy hangos sóhaj után rávettem magam, hogy a bizonyos sípszó után üzenetet hagyjak.

     - Sehun vagyok. Apám sikeresen elrontott mindent, állítása szerint keresnek nekem egy nőt, akit el kell majd vennem. Sajnálom Chanyeol, de azt hiszem, vége van – csuklott el a hangom, majd kinyomtam és megtöröltem könnyes szemeimet.

      Összetört valómmal lomhán lépkedtem ki a cég, fojtogató falai közül, hogy beüljek az utált fekete kocsiba, és haza vitessem magam. Ujjaim közt forgattam a telefonom, vártam, hogy írjon, hívjon, vagy egyszerűen csak keressen, de mikor már otthon voltam az ágyamban, akkor sem történt semmi.

    Teljesen összeomlott valómmal takaróztam be, és próbáltam meg elaludni, hogy eltemessem magamban a hirtelen felmerülő öngyilkosság gondolatát, hisz mindenkinek jobb lett volna, ha megteszem, de inkább megpróbáltam beletörődni a sorsomba.  Aludni akartam, elfelejteni mindet, ami bennem volt, az egész napot, a történéseket, Chanyeolt és azt az apró örömet, amelyet éreztem aznap. Mindent ki akartam törölni az emlékezetemből, és újra kezdeni, nem elkanászodni, nem belehabarodni a páromba, nem szégyent hozni az Oh családra.