Minden szülő azzal hitegeti a gyermekeit, hogy a Télapó hozza az ajándékot, és a kis manói segítenek neki azok elkészítésében. De senki sem tudja, hogy ez tényleg így van. Vagyis nem, nincs Télapó, de manók bizony léteznek!
Édes gyermeki kacajok szűrődtek ki Szöul egyik családi házából. Mrs. Do sürgött-forgott a konyhában, hiszen a családtagok megérkeztek, ő meg még sehol nem tartott az ünnepi vacsora főételével. A nappaliban a család egyetlen gyermeke, a hét éves Kyungsoo éppen unokatestvérével játszott. Kezeikben egy-egy plüsst, esetleg valamiféle fatárgyat tartottak. A család többi tagja a kényelmes kanapén foglalt helyet és a két kölyköt figyelték. Meséltek egymásnak, kivel mi történt az elmúlt időszakban. KyungSoo megunta unokatestvére jelenlétét és a konyhába ment, hogy segítséget nyújtson édesanyjának.
- Anya! Tudok segíteni? Namsook egy kicsit már unalmas - állt fel a neki készített sámlira. Még az édesapjától kapta születésnapjára. Kis termete miatt nem érte fel az előkészítőt, de Ő szeretett a konyhában segíteni. Ezért hosszú lábakat kért a születésnapjára, de sajnos ezt nem tudták teljesíteni a szülei, így egy sámlit kapott.
- Drágám, te is tudod, hogy nem szabad ilyet mondani a rokonokra, és legyél rá tekintettel! Fiatalabb nálad két évvel. Ha beízesíted a rizst, azt megköszönöm! - mosolygott a harmincas asszony, majd a sütő felé fordult, és kivette a benne éppen arany-barnára sült húst. Lefedte azt majd a köretnek szentelte a figyelmét. A kis Do gyerek aranyos kezeivel nyúlt a só után, majd a rizsre szórt belőle. Megkavarta és ízlelgetni kezdte azt, amit egy kanállal kihalászott. Mosolyogva szólt édesanyjának, miszerint készen van. A nő megsimogatta egyetlen fia piros arcát, és figyelmét ismét a párolt zöldségeknek szentelte.
*
- Jók legyetek! Vigyázzatok magatokra, majd hívjuk egymást! - integetett az ajtóban a Do család.
- Boldog Karácsonyt! - dobott egy utolsó puszit a nagymama, majd beszállt a kocsiba, és férjével elindultak haza. A kis család visszasétált a házba, és a kanapéra telepedtek.
- Ideje aludni menni - mondta az anya és megfogva KyungSoo kezét a szobába vezette. Beérve a kisfiú megpillantott az íróasztalán egy csomagot. Kicsi volt, alig lehetett észre venni, de jó szemének köszönhetően egyből kiszúrta. Odasomfordált az asztalhoz, és ujjai közé vette a kis hógömböt. Nézegette, forgatta és ámuldozott ezen az apró tárgyon.
- Boldog Karácsonyt, kicsi KyungSoo! - tűnt fel a semmiből egy valami. A fiú ijedten ugrott ki a székéből, és az ágyába sietett. Fejére húzta a takarót, s erősen kezdte el markolni a textilt. A valami közelebb sétált hozzá, és az ágya szélére ült. Kezeit az ijedt fiú fejére tette, majd gyengéden kezdte el simogatni.
- Nem bántalak. Mesélt már anyukád neked a manókról? - kérdezte mély hangján, miközben a takarót lassan fejtette le a fiúról. Az nem szólalt meg, csak bólogatott, miközben végigmérte a mellette ülő valamit.- És mit tudsz róluk mondani nekem? - mosolygott szelíden a férfi(?), és megfogta a kisfiú kezét, amiben szorongatta a takaróját.
- Anya azt mondta, ne beszéljek idegenekkel! - mondta rémültem KyungSoo, majd lerázta magáról a kezeket, és hátat fordítva feküdt el az ágyon. Szemeit összeszorította, és erősen próbált elaludni, hátha reggel felkel, és kiderül, hogy csak álom volt az egész.
- Akkor bemutatkozom! ChanYeol vagyok - dörmögte az idősebb, és a fiú lábára csúsztatta a kezeit.
De KyungSoo továbbra is csak feküdt, és a takaróját szorongatta.
- Láttam, megtaláltad az ajándékot. Remélem, tetszik. Valami olyat akartam adni, ami nem csak nekem, hanem neked is tetszik.
- Tőled kaptam? - ült fel gyorsan a fiú, és a valamire pillantott. Mikor rájött, mit csinál, inkább csak szótlanul visszafeküdt az ágyra, de most nem fordított hátat. Megbabonázva kémlelte az előtte lévő csodát.
A fülében ott visszhangzottak édesanyja szavai.
"Hófehér bőrük van, olyan fényesen ragyognak a fogaik, mint az a csillag, tudod, amit mindig együtt nézünk nyáron. Szemeik nagyok, akárcsak a tieid, Soo, és képzeld, olyan hegyes és nagy füleik vannak, mint a Kim nagybácsinak!"
Elmosolyodva ült fel, és húzódott közelebb ChanYeolhoz. Kezeiből elengedte a takarót, és a férfi elé nyújtotta jobbját. Ujjait lassan kezdte el közelíteni a hófehér archoz, majd mikor hozzáért, eltátotta száját.
- Igazi vagy! - emelkedett magasabbra a hangja.
- Persze, ha nem lennék igazi, akkor hogy csinálhatnám ezt? - kérdezte majd, csettintett egyet.
KyungSoo nem értett semmit. Mit kéne látnia, tapasztalni? Minden ugyanolyan, mint volt.
- De én... - kezdett bele a mondatába, mikor kezeire pillantott. Bőre zöld és körmei hosszabbak lettek, alkarján pedig hosszú, ősz szőr jelent meg. - Áh, fúj! - ugrott hátrébb, mire ChanYeol nevetve borult el a földön. Tenyerét hozzácsapta a földhöz, ahonnan ekkor apró hóember bukkant elő.
- De ezt... hogy csinálod? Én is akarom, taníts meg ChanYeol! - örvendezett a kisfiú.
- KyungSoo, ember nem tud ilyet csinálni. Manó vagyok, sok mindenre képes. Látod a füleimet? Várj! Még akár mozgatni is tudom neked! - mosolygott továbbra is.
Soo a nagy szemeit még nagyobbra nyitotta. Hisz tényleg megcsinálta, mozgott a füle.
- Ez kicsit... gusztustalan azért. - nevetett fel a gyerek.
- KyungSoo fél tíz tessék aludni! Mondjak neked mesét? - hallotta édesanyja tompa hangját.
- Nem kell, anyu! Jó éjt! - ordított majd elfeküdt az ágyon.
- Régóta figyellek, kicsi Kyung. - simogatta meg feje búbját a manó, majd eltűnt. - Jó éjt, és boldog karácsonyt! - hallotta még a fiú, de nem látta már azt az elbűvölő mosolyt, a nagy füleket, azt a hófehér bőrt.
*
- ChanYeol, itthon vagyok! - lépett be a szobájába a tizenhét éves KyungSoo. ChanYeol már várta, az ágyán ült, és a fiú egyik szakmai füzetét tanulmányozta. - Szia. Már hiányoztál, képzeld van egy fiú a suliban, és ma beszélgettünk rólad. Vagyis nem, nem rólad, hanem a manókról, és JongIn azt állítja, nem léteztek. Bemutathatlak neki? Fogadtunk, és nem akarom elveszteni ezt az egészet. - hadarta el a fiú, hogy a lény ne tudjon beleszólni.
- KyungSoo, én a tiéd vagyok, ezt már megbeszéltük, de te is tudod, hogy nem lát senki. Csak az, akit összekötünk - magyarázta el ismét a manó.
- De te vagy a mindenem! - ejtette ki könnyedén ezeket a szavakat a szakácstanonc.
- Sajnálom! - tűnt el minden előjel nélkül a lény.
- ChanYeol... Gyere már vissza! Most nincs kedvem bújócskázni, ez most tök fontos - dobta le magát az ágyra. Cipőit lerúgta magáról, és a fal felé fordult. Arra várt, hogy ismét megjelenjen és a háta mögé menjen. Magához ölelje és a lélegzetét érezze a nyakán. Esetleg hallja ismét azt a szót, ami miatt olyan boldog szokott lenni. Nem kellett sokat várni, talán egy tizenöt percet.
- Szeretlek, KyungSoo! - suttogták a fülébe, majd egy apró puszi landolt a vállán. Annak helye bizseregni kezdett, és forróság öntötte el a fiút.
- Én is szeretlek, ChanYeol! Köszönöm, hogy itt vagy nekem! Nem kell, hogy bárki is tudjon rólad, vagy lásson, én tudom, hogy létezel - mosolygott a fiatal, és a manó ölelésébe burkolózott.
Boldog Karácsonyt szeretnék kívánni minden olvasómnak :D ♥
