Te

    Csókolom! Visszatértem, mert... Mert tulajdonképp muszáj volt. ☺ Hoztam egy ilyen valamit, amit a Music Challenge-re írtam. Queen - I want to break free - számára kellett írni és belőlem ezt hozta ki. A címet nézzétek el nekem, tudom, hogy borzalmas, de több mint fél óra gondolkozás után ez tűnt a legjobbnak. 
 Jó olvasást!

   Leláncolva éreztem magam, szerelmes voltam és vak. Te voltál az, aki elvakított. Hogy is lehettem, annyira naiv? Miért nem hallgattam azokra a kis hangokra magamban, akik néha-néha felvetettek egy-egy gondolatot veled kapcsolatban? Talán azért, mert rosszak voltak, és én egy csodálatos embernek ismertelek meg. Olyan voltál, mint egy kaktusz. Hagytad, hogy csodáljalak, figyeljek rád, gondozzalak, de amikor közelebb kerültem volna hozzád, te megszúrtál. Hatalmas szemekkel néztél rám, bocsánatért esedeztél, ezerszer elmondtad, hogy nehéz a természeted és még egy kicsit bírjam ki. Amikor észbe kaptam a tüskéid már beborították a testemet, mindenhol.

  Bár kétségbe esetten álltál előttem nem tehettem mást, ki kellett mondanom azt, hogy vége. Szerettem volna egy kis szünetet, azt akartam, hogy te magad is rájöjj, milyen értékes vagyok. Hogy egy olyan ember volt melletted végig, aki segített, aki ott volt, amikor bajban voltál. Akinek sírtál, amikor a szüleid elváltak, aki mind végig semmibe vette a saját értékeit, hogy a tiédet őrizze. Ki akartam szabadulni a kalitkából, amibe bezártál!

   Az ajtóban állva jöttem rá, hogy nem kéne. Aggódtam érted, már akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem lesz, aki kihúzzon a depressziódból. Nem lesz, aki rád szól, hogy vedd be a gyógyszered, mert másképp a betegséged felülkerekedik rajtad. Eszembe jutott, amikor először láttalak az ágyba bújva. Csak halkan szuszogtál, kiküldtél a szobából és inkább a fejedre húztad a takarót, hogy biztos ne láss, és tudj pihenni. Azt hittem elkaptál valami betegséget a vendéglőben, de aztán alig négy nappal később boldogan pattantál mögém, amikor a reggelit készítettem. Elakartál menni futni, tele voltál energiával, és rájöttem mi is a baj. Azért voltál velem olyan, amilyen, mert nem akartad, hogy a labilis lelkiállapotod miatt megsajnáljalak. Azt akartad nekem beadni, hogy egy nem törődöm ember vagy. De tudtam, legbelül éreztem, hogy ez nem így van.

  - Mihez kezdek nélküled? – kérdezted. Hangod megremegett, szemeid megteltek könnyel, míg ujjaiddal erősen martál a kabátodba. Szerettem volna megrántani a vállamat, azt mondani, hogy nem érdekel, én csak szerettem volna úgy élni az életemet, hogy jó legyen, hogy ne érezzem magam burokba.  Nem néztem a szemeidbe, nem akartam elgyengülni, így minden szó nélkül csuktam be az orrod előtt az ajtót.

   Hatalmasat sóhajtva lépkedtem a szobánkba, leültem az ágyra és könnyeket hullajtva dőltem el rajta. Sírtam, mert elküldtelek. Sírtam, mert szerettelek. Sírtam, mert te voltál a mindenem Chanyeol, te mégis előrébb helyezted magad, én pedig bedőltem a hazugságaidnak. Úgy éreztem végre kitörtem, lebontottam minden buta falat, amit te építettél fel körém.