Te

    Csókolom! Visszatértem, mert... Mert tulajdonképp muszáj volt. ☺ Hoztam egy ilyen valamit, amit a Music Challenge-re írtam. Queen - I want to break free - számára kellett írni és belőlem ezt hozta ki. A címet nézzétek el nekem, tudom, hogy borzalmas, de több mint fél óra gondolkozás után ez tűnt a legjobbnak. 
 Jó olvasást!

   Leláncolva éreztem magam, szerelmes voltam és vak. Te voltál az, aki elvakított. Hogy is lehettem, annyira naiv? Miért nem hallgattam azokra a kis hangokra magamban, akik néha-néha felvetettek egy-egy gondolatot veled kapcsolatban? Talán azért, mert rosszak voltak, és én egy csodálatos embernek ismertelek meg. Olyan voltál, mint egy kaktusz. Hagytad, hogy csodáljalak, figyeljek rád, gondozzalak, de amikor közelebb kerültem volna hozzád, te megszúrtál. Hatalmas szemekkel néztél rám, bocsánatért esedeztél, ezerszer elmondtad, hogy nehéz a természeted és még egy kicsit bírjam ki. Amikor észbe kaptam a tüskéid már beborították a testemet, mindenhol.

  Bár kétségbe esetten álltál előttem nem tehettem mást, ki kellett mondanom azt, hogy vége. Szerettem volna egy kis szünetet, azt akartam, hogy te magad is rájöjj, milyen értékes vagyok. Hogy egy olyan ember volt melletted végig, aki segített, aki ott volt, amikor bajban voltál. Akinek sírtál, amikor a szüleid elváltak, aki mind végig semmibe vette a saját értékeit, hogy a tiédet őrizze. Ki akartam szabadulni a kalitkából, amibe bezártál!

   Az ajtóban állva jöttem rá, hogy nem kéne. Aggódtam érted, már akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem lesz, aki kihúzzon a depressziódból. Nem lesz, aki rád szól, hogy vedd be a gyógyszered, mert másképp a betegséged felülkerekedik rajtad. Eszembe jutott, amikor először láttalak az ágyba bújva. Csak halkan szuszogtál, kiküldtél a szobából és inkább a fejedre húztad a takarót, hogy biztos ne láss, és tudj pihenni. Azt hittem elkaptál valami betegséget a vendéglőben, de aztán alig négy nappal később boldogan pattantál mögém, amikor a reggelit készítettem. Elakartál menni futni, tele voltál energiával, és rájöttem mi is a baj. Azért voltál velem olyan, amilyen, mert nem akartad, hogy a labilis lelkiállapotod miatt megsajnáljalak. Azt akartad nekem beadni, hogy egy nem törődöm ember vagy. De tudtam, legbelül éreztem, hogy ez nem így van.

  - Mihez kezdek nélküled? – kérdezted. Hangod megremegett, szemeid megteltek könnyel, míg ujjaiddal erősen martál a kabátodba. Szerettem volna megrántani a vállamat, azt mondani, hogy nem érdekel, én csak szerettem volna úgy élni az életemet, hogy jó legyen, hogy ne érezzem magam burokba.  Nem néztem a szemeidbe, nem akartam elgyengülni, így minden szó nélkül csuktam be az orrod előtt az ajtót.

   Hatalmasat sóhajtva lépkedtem a szobánkba, leültem az ágyra és könnyeket hullajtva dőltem el rajta. Sírtam, mert elküldtelek. Sírtam, mert szerettelek. Sírtam, mert te voltál a mindenem Chanyeol, te mégis előrébb helyezted magad, én pedig bedőltem a hazugságaidnak. Úgy éreztem végre kitörtem, lebontottam minden buta falat, amit te építettél fel körém.

Szívdobogás

    Chanyeol értetlenül ült a kocsiban, nem tudta mi történt párjával. Úgy érezte Baekhyun egyszerűen valahogy nem adta önmagát. Amióta visszatértek a Tempoval, másképp viselkedett és ez nem tetszett neki. Még ott a vlive közben eldöntötte, hogy ha hazaérnek rákérdez, mégis mi a fene baja van a másiknak. Viszont nem úgy sült el a dolog, ahogy ő azt szerette volna. Baekhyun elvonult a fürdőbe, magával vitte a pipere cuccait és a vízcsobogásából arra következtetett, hogy az idősebb valószínűleg a tőle kapott fürdőbombát is kipróbálja.

   Igazából nem bánta, hogy az alacsonyabb elvonult, így legalább volt egy kis ideje beszélgetni a maknaeval a költözéséről. Szívesen segített az ő kis Sehunjának. Nem sokan maradtak a dormban, ő sem lakott már ott velük, inkább a saját kis lakásában pihent és alkotott, kivéve, amikor közös volt az ütemterv.

   Chanyeol már mindent megbeszélt Sehunnal, és kettesben hagyta a leaderrel, hogy beszélgessenek, és kicsit megszeretgessék egymást; a maguk módján. Ő az ágyban feküdt és értelmetlenül görgette az instagram főoldalát. Nem is oda figyelt, fülelt, minden kis hangra felkapta a fejét, elvégre alvótársa elég régóta a fürdőben időzött.

   Körülötte a ruhái szétdobálva hevertek a földön, a fekete pulcsija félig lelógott a fotelkarfájáról, de nem zavartatta magát, ő ugyanúgy egyetlen bokszerben feküdt, két párnával a feje alatt és várta, hogy Baekhyun kicammogjon, vizesen, szexin és vadítóan illatosan, majd számon kérhesse idióta viselkedését.

    Nem kellett sokat várnia, a vörös hajú kicsapta a szobaajtót, hogy biztos mindenki hallja kész van, majd a köntösét lecsúsztatta magáról, felakasztotta, és a fiókját kihúzva egy megfelelő bokszert keresett. Chanyeol szemei azonnal oda tévedtek, kezéből szinte kiesett a fényesen világító telefon, csak az alacsonyabb vonzó testét látta maga előtt. Az illat, ami megcsapta elcsavarta a fejet, egyetlen pillanat kellett ahhoz, hogy mindenegyes porcikájával megkívánja párját.

  - Bezárjam az ajtót? - libbent mosolyogva a nyílászáróhoz majdnem ádámkosztümben, majd egyetlen mozdulattal kulcsolta be azt. Édes tekintettel mérte végig a másik férfias idomait, majd szemei Chanyeol legkívánatosabb pontján állapodott meg. Ajkait pásztázva lépdelt hozzá. Babarózsaszín nyelvével óvatosan nedvesítette be saját ajkait, majd mutatóujját a szájába vette és lassan nyalt végig rajta.

   Chanyeol érezte, hogy valami nem okés. Régen voltak együtt, régen szeretkeztek, de Baekhyun sosem volt ennyire buja. Szemei kikerekedtek, fentebb tornázta magát az ágyban és értetlenül kezdett el pislogni. Baekhyun forró, nedves ujjai hozzáértek, mellbimbója azonnal reagált, ahogy az egész teste is. Bizseregni kezdett, alsó ajkát fogai közé vette, míg ujjaival inkább a paplanba mart. A vörös nem tétovázott, vizes mivoltával lassan mászott fel az ágyra, nyelvet kidugva nyalt végig párja medence csontján, majd sikamlós ujjait a mellbimbóról az ajkakhoz vezette.

   Chanyeol kétségbeesetten sóhajtott, majd a szájába lévő csontos, de annál kívánatosabb ujjat kezdte el szopogatni. Nem értette hogy tudta a másik pár másodperc alatt feltüzelni, de elég volt hozzáérnie ő már azonnal készenlétben állt. Az alacsonyabb csillogó szemekkel nézett fel párjára, nedves testén a vízcseppek csillogtak, ami Chanyeolt elbűvölte, gyönyörűnek tartotta a másikat, egy darabig csak nézelődött, de amikor Baekhyun átvetette a lábát derekán, majd pont úgy helyezkedett el, hogy mindkettőjüknek a legkedvezőbb legyen mély morgás csúszott ki ajkai között. Ismét nem értette a kisebbet, miért pont most? Mit szeretne, miért viselkedik így?

    Erőt vett magán, egyik kezével kedvese csuklójára fogott és kihúzta az ujját szájából, míg a másikkal a derekára markolt.

   - Mi a baj Baekhyun? Miért vagy ilyen? - suttogta kissé már rekedten és feltüzelve.

    A másik szemeibe nézett, a vágy ott csillogott a barna szemekben, de ő másra volt kíváncsi. Baekhyun kellemetlenül érezte magát a kérdések miatt. De csak hangosan sóhajtott és Chanyeol meztelen mellkasára borult. Ujjaikat összekulcsolta és csak szuszogott egy darabig. Érezte, hogy vesztett, a feszültség, ami felhalmozódott benne bántotta, és nem akarta pont Chanyeolnak elpanaszolni a dolgokat.

   - Hiányzol Chanyeol - suttogta szinte csak magának, ám a másik egyből reagált. Ujjaira szorított és egy puszit nyomott hajába.

   - Itt vagyok melletted, te is tudod! - kezdte el simogatni a vörös derekát, majd megmarkolva azt maga alá fordította a kisebbet.

   - Másképp hiányzol. Mikor szexeltünk utoljára? Mikor éreztetted velem, hogy számítok neked valamit? Az utóbbi időben Sehunnal vagy, mindent vele beszélsz meg, vele mész el inni, én meg csak vagyok. Úgy érzem elhanyagolsz Chanyeol.

   A colos lehunyt szemekkel ült a sarkaira és fújta ki a levegőjét. Nem tudta mit kellene mondania, elvégre sose tudott volna más szemmel nézni a maknaera, de Baekhyun talán rosszul látja a dolgokat. Chanyeol úgy érezte nem csak ez nyomja a másik lelkét.

   - Nem csak ez a baj igaz? - hajolt vissza a vöröshöz, majd egy óvatos puszit nyomott az édes ajkakra.

   Baekhyun nem tudott magán erőt venni, nem akarta elengedni a másikat, így lábait azonnal átkulcsolta Chanyeol derekán, ujjait a fekete, természetes göndör tincsek közé vezette, majd lassan csókolta párját. Elkapta egy nosztalgikusérzés, amikor Yoora esküvője után ugyanígy voltak. Ő akkor is úgy érezte elhanyagoljak, míg Chanyeol nem tudta mi lehet a baj. Rosszul esett neki az, hogy látta milyen boldog a friss házaspár, és ő sosem lehet majd olyan, mert Chanyeollal van, mert mindketten férfiak, híresek és akkor a másik, hogy hatalmas botrány lenne belőle.

  - Tudod, hogy kitartok melletted, igaz? - motyogta Chanyeol, majd kezét óvatosan csúsztatta be az alacsonyabb bokszerébe, hogy aztán a fél merev férfiasságára markoljon.

Baekhyun csak elnyílt ajkakkal bólogatott, majd átadta magát párja szerelmének.

   Mindketten a felizzott levegőt kapkodták, Baekhyun minden lökésnél úgy érezte kiesik a szíve a helyéről, süllyedni kezdett az érzelmek tengerében, szinte Titanicnak érezte magát. Lába remegett, ajkai között egyre édesebb és magasabb nyögések haltak el, bőrük érintkezése mindennél többet jelentett neki; csípője szinte felmondta a szolgálatot, nyaka sajgott a harapások miatt, de imádta minden percét, mert úgy érezte nincs elhanyagolva.

   Egy pillanatra elfelejtette, hogy ki is ő valójában, csak Chanyeol szerelmes szavait fogta fel, a mámorító érzést, ahogy párja remegve élvez el, míg ő mosolyogva, meghatódva húzza magához a forró testet.

   - Mindig itt leszek - ölelte magához a magasabb, majd érzelmes csókot váltottak.

   - Sose hagyj el - nyöszörögte Baekhyun könnyes szemekkel, majd arcát kedvese izzadt vállába temette.

   Bár Chanyeol még az orgazmus bódító ködében úszkált tudta, hogy a másiknak most szüksége van rá. Így elhúzódva tőle feküdt az oldalára, és magához ölelte az alacsonyabbat. Hüvelykujjával szerelme lapockáját simogatta, ajkaival pedig édes csókokat nyomott Baekhyun könnyes arcára.

   - Tudom, hogy most nehéz a pletykák miatt, de én segítek neked. Szeretlek, és ez nem változott az elmúlt hat évben - nyugtatta könnyező párját, majd egy édes csókba hívta.

   - Ne engedj el Chanyeol. Tarts erősen, és ne engedd, hogy bárki is elvegyen tőled. Ha kapálóznod is kell, tedd meg, mert bizonytalan vagyok. Szeress, mert én nem vagyok elég - suttogta, majd a fekete hajú mellkasára hajtotta a fejét és csak hallgatta a szívdobogást.

   A szívdobogást, ami életben tartotta.

[ Ezt a történetet az egyik legjobb szereptársnak és barátnak köszönhetem! 

Neki ajánlom, mert ha kell akkor ott van, és tudom, hogy sosem hagyna cserben! ]

Keserű likőr

 Szívek lassú dobbanása, érzéki csókok, szerelmes pillantások. A Nap óvatos lenyugvása, a horizont felfedezése és persze az elmaradhatatlan csodálatos égbolt, amely pasztell rózsaszín, vörös és halványkék színekben játszadozott. Két fiú, akik elégedett mosollyal az arcukon próbáltak kiszabadulni a világmindenség problémája alól. Az a szó, mely ott csüngött a felduzzadt, nyáltól csillogó ajkakon, kimondatlanok voltak, mindketten tudták miről van szó, mégsem említette senki sem. Értelmetlennek tartották, hisz minek kimondani, ha tettekkel lehet helyettesíteni mindent? Együtt voltak, bíztak egymásban, több nem is kellett. Apró érintések, felhevült bőr és zihálás, náluk ezt jelentette a szerelem. Chanyeol csillogó szemekkel figyelte az előtte álló párját, szívük különös dobogása és párja háta mögött elterülő város hangjai töltötték be a köztük húzódó feszült levegőt. Lehetetlennek érezte, úgy gondolta semmi realitás nincs abban, hogy ők ketten, akkor, ott legyenek, elvégre Kyungsoonak otthon lenne a helye, a laptop felett görnyedve beadandót írva, ehelyett ő ott állt előtte, mert Chanyeolnak szüksége volt rá.

„Itt vagyok melletted” suttogta a kisebb. Hangja megremegett, ajkai sírásra álltak, mert tudta: holnap már nem lesz, vége lesz.

 Kyungsoo sosem gondolta, hogy valaha is lesz egy olyan ember, aki megérinti a szívét, azt a hideg, berozsdásodott ketyegőt, mint amilyen az övé is volt. Barátok voltak… Milyen távolinak is tűnik, pedig alig egy éve történt, mikor a másik feltűnt az egyetemen, és megkérdezte merre találja a zenetermet. A kicsi nem tudott hirtelen válaszolni, összeszaladt a nyál a szájában, a magas látványa miatt, majd szíve megdobbant a mély orgánum által. Szemeiben a fény, mely már kihalni látszott felragyogott, bár másik nem sejtett ebből semmit. Miért is tette volna? Nem ismerték egymást, nem tudtak egymásról semmit.

 Kyungsoo remegő hanggal, csak annyit motyogott a másiknak, hogy a másodikon jobbra, majd magához szorította a lapokon lévő jegyzeteit és elszaladt. Chanyeol már akkor érzett valamit a másik iránt.

„Ne sírj! Ne menj! Ne hagyj magamra!”

 Könyörgő szavak voltak ezek. Chanyeol bánatos mosolyra húzta ajkait, majd közelebb lépve a fekete hajúhoz, lassan csúsztatta tenyerét a sós cseppekkel áztatott arcra. Kyungsoo lábai megremegtek, torkába szorító gombóc csúszott, és hátra lépett egyet. Nem akarta az utolsót, nem akarta, hogy így legyen vége. Háta a kerítésnek nyomódott, hiába akart hátrálni nem tudott, hiába húzta el a fejét párja szerető érintése elől ő akkor is ott ragadt, a kerítésnek nyomva, potyogó könnyekkel.

 Ki akarta mondani, ott parázslott ajkain a szó, de szerelme megakadályozta. Chanyeol két tenyerébe fogta a másik arcát, majd egy gyors mozdulattal nyomta ajkaikat össze. A kicsi egyik kezével megkapaszkodott a háta mögött húzódó vasba, míg szemeit összeszorította. Felzokogott, égette a szívét minden egyes közösen eltöltött pillanat. Kések tömkelege indult meg a ketyegője felé és ő hagyta. Hagyta, hogy teljesen szétessen szerelmes mivolta.

 Chanyeol mindeközben sírni kezdett. Szemei nyitva voltak, és csak gyönyörködött. Meglátta a szépet a pillanatban. Párja háta mögött ott volt a zsibogó város, amit megvilágított a Nap lemenő, gyér fénye. Várt, várt arra, hogy Kyungsoo viszonozza a csókot, óráknak tűnő másodpercekig csak tartotta parázsló ajkát a másikén, de az nem válaszolt. Mintha egy halott rózsaszálba próbált volna életet lehelni, minden reményével. A kicsi egyre erősebben ellenkezett önmagával, harcot vívott az esze és a szíve, vissza akart csókolni, de szerette volna, ha inkább ez az egész meg sem történik, de Chanyeol túl kitartó volt. És Kyungsoo szíve győzött.

  A másik kabátjába markolt, szinte tépte az anyagot, míg ajkaival heves játékba kezdett. Agyuk kikapcsolt, csak egymásnak léteztek, nem zavarta meg őket senki és semmi. Szívük egy ritmusra dobbant, egymás elől kapkodták a levegő és győzni akartak. Míg Kyungsoo ujjai erőszakosan martak a másik mélybarna tincseibe, Chanyeol, a kicsi fenekébe markolt és enyhén elmosolyodva rántotta magához. Ajkaik cuppogása kínosan keveredett a zajokkal, mégis mindkettejük beleszeretett a pillanatba, azt akarták, hogy így maradjanak örökké. Egymás mellett, csókolva a másikat, mintha nem lenne holnap.

  Hisz számukra nem is volt.

„Szeretlek” halk szó vágta ketté a köztük beállt csendet. Csak nézték egymást már egy jó ideje, mikor Chanyeol ajkai között óvatosan, de igen érthetően kicsúszott az az egy szava, tömör mondat. Szemeit kissé elnyitotta ő maga is meglepődött, hogy annyi idő után kimondta, pont akkor. Az utolsó estéjükön. A fekete hajú kínosan elmosolyodott, szív alakú, nyálas ajkaiba beleharapott, majd pipiskedve a magasabb nyakába karolt. Meg akarta csókolni, újra és újra, de nem lehetett. El kellett engednie, hiába döfködte késsel a saját szívét tudta. Mert Kyungsoo mindig jobban tartotta magát, mint a másik. Utoljára mosolygott rá a szerelmére, utoljára csókolta meg, utoljára voltak együtt, mert Ő elment, lezárta magában a kapcsolatot, mert muszáj volt.

 Egyedül, csendesen lépkedett az enyhén vizes fűben, ajkain a ki nem mondott szóval, ami olyan rossz érzést keltett, akár a keserű likőr. Égetett, fájt, rossz volt, de elviselte, mert úgy érezte ezt kell tennie, mert a sors ezt hozta, mert a szív helyett az ész diktált.

/Életemben talán először írok ilyet, de kérlet titeket, hogy nézzétek el nekem, ha nagyon rossz. Most írtam két és fél hónap kimaradás után elsőre, illetve külső szemszögből is elsőre. Remélem megértetek! ♥/

Tavasz

Chanyeol

    Csendben álltam a szoba közepén, valójában én magam sem tudom mit kerestem pont ott. Elvégre nekem a négyhetvennyolcasban kellett volna aludnom, halkan szuszogva, nyammogva vagy nem tudom. Nem pedig a négyhetvenkettesben, megdermedve a szoba közepén állni. Tekintetemmel lassan cirógattam mélyen alvó valóját, oly' annyira gyönyörűnek találtam még így is, a vak sötétben. Hisz Baekhyun nem csak a fényben ragyogott, nem csak a smink hatása volt, ő mindenhogy csodás volt, mindenhogy szerettem. Csakhogy ezt nem szabadott volna!

    Csókolni való ajkai elváltak egymástól, a ki fújt levegője miatt alsó párnája kissé kicserepesedett. Szemei meg sem rebbentek, hosszabb szempillája szorosan simult a bőréhez, világos színű haja pedig lágyan omlott homlokára. Bőre hófehéren rikított, almácskáin enyhe rózsaszínes árnyalattal, egyszerűen olyan volt, mint egy hibátlan porcelánbaba, melyet senki sem érinthet meg. Tiszta volt, senki sem piszkíthatta meg szűz valóját. Testápolójának illata az orromba kúszott, mindenhol az az illat terjengett. Imádtam azt is, mint minden mást, ami hozzáköthető volt.

    Azért jártam le sokáig zongorázni, mert ő is azt csinálta, azért gitároztam előtte, hogy megkérjen rá, miszerint tanítsam egy kicsit. Azért vállaltam be a főzést, mert olyankor megdicsért, a szavaival szeretett. Bár, csak egy egyszerű csepp voltam a tengerben. Nem számítottam neki, nem voltam neki sosem több egy barátnál! Ő nem látta bennem a szépet, nem értékelte a tetteimet, sosem éreztetett velem semmit.

    Leültem. Az ággyal szemben egy nagyobb, bézs karosszék foglalt helyet, tökéletes rálátásom nyílt rá. Míg én kényelembe helyeztem magam, ő egyik kezével hajába simított, eldünnyögött valamit, majd aranyosan szuszogott tovább.

   Kényszert éreztem a mosolygásra, beteges fan énem szinte ki akart törni a belsőmből. Tudnom kellett volna, hogy az, amit teszek helytelen, mindenki békésen alszik az éjszaka folyamán, én meg olyan vagyok, mint egy kém. Hangtalanul surranok egyik helységből a másikba, ajtót nyitok, zár kattan, becsukom, leülök, és mint egy betegesen sasaeng fan csak nézem az alvó Baekhyunt.

   Elkalandoztam, és ez okozta a vesztemet. Az arc mely' velem párhuzamosan nézett vissza rám megrémített, meglepődtem és nem értettem mi történik! Az előbb még békésen aludt, szinte láttam, ahogy az álmok földjén jár, most pedig szinte előlem szívja az oxigént.

     - Park Chanyeol... mégis mit keresel itt? - szemeit lassan hunyta le, az ajkain kiszökő szavak szinte zene volt a füleimnek. Rekedt, álmos, de leginkább szexi és buja. Mintha felhívás lett volna keringőre! Gyönyörű, vékony ujjaival lassan markolt a pólómba, hogy még inkább magához rántson. Rémisztő akart lenni, én mégis inkább aranyosnak tartottam azokkal a kiskutyákra emlékeztető, ködös szemekkel.

    "Szeretlek" annyira, de annyira ki akartam mondani. A tarkójára fogni, ajkait az enyémnek nyomni, kicsókolni belőle a szuszt addig, amíg meg nem adja magát, csak Baekhyunt akartam, minden pillanatban, de ehelyett csak nyeltem egy hatalmasat.

- Sajnálom. Megyek - álltam fel, majd az ajtóhoz caplattam, de hangja megállított.

     - Park Chanyeol!

 Remegő kezemet testem elé húztam, gombóc nőtt a torkomban és a gondolataim cikáztak a fejemben.

"Akarom én ezt? Megtehetném, hogy elmegyek! Minek vagyok még itt? Nem szerethetem a csapattársam. Ha megtudná ezt valaki, kivágnának az egész csapatból. Nem mutathatok rossz példát! "

     - Másfél éve ezt csinálod. Adnál holmi magyarázatot?

 - Baekhyun, szereted a tavaszt? Mikor csicseregnek a madarak? Mikor a cseresznyevirág nyílik? - lassan kezdtem el felé lépkedni, óvatosan nehogy elijesszem- Mikor mindenki, a hirtelen adta, jó időben sétálgat? Amikor mindenki másra gondol, mert a természet, a csoda és a gyönyörködés elvonja a figyelmüket? - szinte előtte álltam. Vállára simítottam a tenyerem.

     - Miért beszélsz rébuszokban? - húzta fel szemöldökét. Nem értett engem.

- Nekem te vagy a tavaszom!

     - Nyálas vagy...

- Ha fele ennyire gyönyörű lennél... - folytattam suttogva, szemeibe nézve. Nem akartam elrejteni az érzéseimet, többé már nem! Lebuktam. Meg kellett tennem. Színt kellett vallanom.

    - Ne túlozz már ennyire...

- Ha nem lennél ilyen csodás...

   - Férfi vagyok, Chanyeol. - alig hallottam meg-meg remegő hangját. Ujjaival a pólómat kereste, hogy belemarkolva megkapaszkodjon. Sűrűn pislogva harapta be alsó, húsos ajkát.

- Ha nem csavarná el a fejemet a fura szokásaid.

     - Nem vagyok fura - rázott kettőt a fején, majd kissé pipiskedve orrát az enyémnek nyomta.

- Ha most felkelnék az álmomból, kérlek, csak hagyj elmenni. Viszont, ha tényleg minden valóság csókolj meg. Cs...Csókolj meg, Byun Baekhyun! Most, ne habozz, csak tedd meg! – elhaló, reszkető hangom biztosított róla, hogy teljesen éber vagyok. Nem álom, a kétség, ami belém költözött annyira nyomta a mellkasomat, tudtam hogy semmi jó nem fog ebből kisülni.

     - Nem tehetem meg – húzódott el tőlem, mire a szívem apró darabokra tört. Szilánkokra, szinte homokszemcsényire, és menthetetlen lett. – Nem, mert tudom, hogy játszol velem, az érzéseimmel, hiába akartál utalni, nekem nem volt jó. Az, amit irántad érzek ezerszer több annál, amit most elmondtál. Nekem az életem vagy Chanyeol, nem csak a tavaszom. A mindenem, mert te vagy a legjobb barátom, az az ember, akit tiszta szívből szeretek. Akinek az ajkait egész nap csókolnám, ha tehetném. De te viccelsz, fájdalmat okozol a gyerekességeddel és ez ellen nem tudok tenni…

   Nem hallgattam tovább, derekánál megragadva húztam közel magamhoz, majd gondolkozás nélkül nyomtam ajkaimat az övére. Nem mozgattuk őket, nem volt nyelvmozgás. Egy pofonegyszerű csók volt, de nekem a mindent jelentette. Addig tartottam ajkaimat, míg kezeit meg nem éreztem a nyakam körül. Erőszakosan húzott le magára, elkezdte mozgatni párnáit, én pedig csillagokat és rózsaszín foltokat láttam a lehunyt szemeim előtt. Erősen átölelve őt, óvatosan döntöttem le az ágyára, majd elszakadva tőle elmosolyodva nyomtam egy forró csókot homlokára.

Csak a hátterem

Baekhyun

   Zavartan nézelődtem, nem volt senki a nappaliban, ami rém furcsának hatott. Olyan volt, mintha mindenki meghalt volna, szinte olyan csend honolt végig az egész lakáson, mint egy temetőn és ez rosszat jelentett, nagyon rosszat. Vagy oly’ annyira kimerültek a srácok, hogy az ágyban fetrengenek, vagy itthon sincsenek, ami azért nem volt jó, mert én itt maradtam. Tudom, hogy magamra kellene vetnem, hisz én aludtam el a filmen, amit néztünk, de munka után nem nagyon szoktunk filmet nézni, megy ilyenek. Általában csak levágódunk és alszunk.

   - Hé, mindenki? – szóltam el magam a kanapén ülve. Bizonytalan voltam, és valójában féltem is egy kicsit. Nagy volt a lakás, én meg pici, gyenge és szerencsétlen, aki nem tud magára vigyázni, és pontosan ezért volt Chanyeol a szobatársam. Ő gyúrni járt, vett régebben valami harcművészeti órákat, tényleg úgy gondoltam, hogy képes arra, miszerint megvédjen, bármiről is legyen szó. Bár manapság nem beszélgetünk olyan belsőségesen, mint mondjuk az első két évben, azért még mindig ő áll a legközelebb hozzám, ő visel el mindennap, ha itthon vagyunk.

  Remegő térdekkel kezdtem el lépkedni a szobánk felé, a bézs színű fal mellé szegődtem, éreztem, hogy a mellkasomban a szívem eszeveszett kalimpálásba kezd, alsó ajkamat haraptam miközben ujjaimat előre vezettem a falon, hogy biztos ne legyen előttem semmi akadály. Nem is tudom mindek vagy kinek kellett volna megköszönnöm, de nem esett bajom, elértem a szobánk ajtajáig. Lassan simítottam kezemet a jéghideg kilincsre, majd bátorságot vettem magamon –jó vicc volt, valójában remegtem egész testemben- és lenyomva a kilincset beléptem a helységbe.

    - Chanyeol, itt vagy?

 Valójában tényleg reménykedtem benne, hogy majd megszólal, hogy „Itt vagyok hyung, semmi baj” de persze síri csend telepedett a szobára, meg mázsássúly a mellkasomra, a félelem fekete lepelként kezdte el becsavarni a testem minden centijét. Kezemben a telefonomat szorongattam, majd’ eltörtem már, de be kellett kapcsolnom a vakut, hogy lássak valamit. Nem akartam sötétben lenni, kellett a fény, kellett az erőm.

   - Chan… - suttogtam magam elé, mikor végre megjelent a kis fénycsóva a telefonom hátulján, majd szétszórta azt szinte az egész szobában, így átláttam azt. Megnyugodtam, a fogásom enyhült mobilomon, és rendes léptekkel indultam el az ágyam felé. Az ő békés arca engem is megnyugtatott, teljesen. Szétáradt bennem az a kellemes melegség, ami mindig mikor megláttam őt, vagy amikor hozzám szólt, és a dobhártyámat szinte simogatja a mély, öblös hangja, és akkor a reggeli kínos vigyorról még nem is mondtam semmit. Ha én keltem általában kínosan mosolyog, és azonnal elfordul, gyakran van neki reggeli merevedése, és ezért mindig bocsánatot kér, míg én lerendezem egy „Ez rendben van” – nal. Felnőtt férfiak vagyunk, -hiába nem nézik ki belőlem, a félelmem miatt- nem fújjuk fel ezt a dolgot, mindennaposak.

 Az éjjelin heverő telefonjának a képernyője felvillant, majd pár másodpercig még világított. Szusszanva léptem oda és nyomtam volna meg a lezáró gombot, ha valami nem szúrja ki a szemem. Az Instagram jelzett neki, hogy egy bizonyos exo.chanbaek6104 új képet publikált. Elnyílt szemekkel vettem ismét remegő kezembe a telefont, igazán érdekelt, hogy miért követ ilyen oldalt, a saját fiókjával teszi ezt, vagy álnéven, viszont egyik sokk ért a másik után. Felnyitva a telefonját a háttérképén megakadt a szemem. Istentelenül rosszul éreztem magam, torkomba szaladt a szívem, a mellkasomra rá telepedett valami, alig bírtam levegőt venni.

   Az értesítéssel már nem is foglalkoztam, csak megbabonázva lestem a háttérképnek beállított fotót. Biztos voltam benne, hogy az is valami olyan oldalról szedte, ahol minket párosítanak, de nem értettem miért tette ki. Én is látok néha, hébe-hóba egy-egy olyan képet melyen minket elemeznek, miszerint milyen édesen nézünk egymásra, féltékenyek vagyunk a másik csapattagra, pedig ez nem igaz. Én nem vagyok szerelmes Chanyeolba, nem folytatunk titkos viszonyt, ahogy a többiek sem.

 - Mit művelsz? – ülte fel az ágyon. Hirtelen ért hangja miatt igen férfias sikítás csúszott ki eltátott ajkaim között, és a kezemből is kiejtettem a mobilját. Első gondolatom az volt, hogy nem akarok meghalni, míg a második már, hogy remélem nem törtem be a képernyőjét a telefonjának.

   - Én… én csak – hebegtem. Nem akartam neki hazudni, sosem tettem. Mindig elmondtam mindent neki, amit gondoltam, mindenről. Ahogy arról is, hogy mit gondolok erről a párosítós, ChanBaek-es valamiről. Chanyeol megragadta a kezemet és az ágyára húzott, én leültem a lába mellé, majd a kezeimet összefűzve, elszégyellve magam azt figyeltem. Nem akartam ránézni, egyszerűen olyan hevesen dobogott a szívem a torkomban, hogy féltem, ha ránéznék, kiöklendezném. Éreztem, ahogy a keze a combomra csúszott, az arcom lángolni kezdett, a gyomrom pedig megremegett. Nem akartam ezt, annyira ellentmondtam magamnak ezzel az egész reakcióval, nem akartam semmi ilyesmi szituációba kerülni, tudom, hogy Chanyeol a színpadon csak azért csinálja, hogy fent tartsa az álcát, de a dormban sosem nyúlt hozzám, és én sem kerestem annyira a társaságát, csak ritkán. Hozzá nem szoktam beosonni, ha zuhanyozik, nem alszunk egy ágyban, mint mondjuk a maknae és Junmyeon hyung, nem beszélünk, csak akkor, ha idegesíteni akarjuk a többieket és olyankor bolondozunk egy kicsit. Hiába vagyunk egy szobába, manapság nem beszélünk annyit, ha teheti, a stúdiójában van, én meg nem zavarom.

  - Chanyeol… én, nem értelek. Ezt megbeszéltük már egyszer, miért követsz ilyen oldalakat, és ami még inkább érdekel, miért állítasz be ilyen hátteret? Bárki megláthatja, gondolkozzál már kicsit, kérlek! – Őszintén próbáltam már megbeszélni vele ezt a helyzetet, már nem áltattam magam azzal, hogy csak a legjobb barátjának tekint, akkor tudatosult bennem, hogy ez a colos tényleg szeret engem, és nem csak barátságból.

  - Ez csak a hátterem, Baekhyun. Nem tettem sose semmi rosszat ellened, tudtommal. Te is tudod, hogy rám mindig számíthatsz, hyung. Tudom, neked ez az egész nem tetszik, gyerekesen gondolkozom, meg viselkedek, de tudom, hogy te így szeretsz engem.

   Megráztam a fejem, nem érti, mit akarok. Vagyis, nem akarok én semmit sem, viszont a testem reagál mindenre, ami tőle jön. Zavarba jövök, ha úgy van, megdobban a szívem némelyik szavára és hiába akarom magamnak bebeszélni, legszívesebben mindennap vele zuhanyoznék, csakhogy lássam őt és megérinthessem a testének minden pontját. 

  - Csak egy háttér. Tudom, hogy nem ezen vagy kiakadva. Engedd el magad, és nyugodj meg, ez teljesen rendben van, ennyi idő után. – Belehajolt a nyakamba, míg engem kiázott a hideg, felfújtam az arcomat, visszatartottam a levegőmet és azért fohászkodtam, hogy ne érjen hozzám azokkal a vastag ajkaival. Hogy ne indítsa el bennem ezt az egészet, de megtette. Megmarkolta a combomat, közelebb húzódott és egy apró csókot nyomott nyakamra. Én hatalmasat nyelve markoltam meg az alvós pólóját, és ködös tekintettel pillantottam szemeibe.

  - Fejezd be!

  Hiába, minden hiába, nem állt meg, folytatta a botrányos cselekedeteit, arcomra simítva fordította arcom felé, majd megnyalta ajkait és lehunyt szemekkel csókolt szájon. Az agyam leblokkolt, nem akartam elhinni, hogy képes erre az egészre. Nem normális, komolyan!

 Erőszakosan löktem el magamtól, mire ő az ágyba dőlt, kikerekedett szemekkel, nyáltól csillogó ajkakkal figyelt, míg én elhúzódtam tőle.

  - Idióta vagy – ráztam a fejemet, és az ágyamhoz indultam… volna. De nem gondoltam, hogy egyetlen csók ilyet vált ki belőlem. A nadrágom oly’ szűkös lett és a ketyegőm is készen állt a robbanásra odabent. Félve pillantottam a még mindig ágyban fekvő colosra, aki csak mosolyogva nézett rám és ujjait lassan vezette a hajába. – Mondanám, hogy intézd el, de lehet, nem akarom…

   - Hyung… a nadrágod arról tanúskodik, hogy igen is akarod.

Lehet

Chanyeol

  Zavartan pillantottam körbe a teljesen üres szobában. Nem értettem, hogy miért nincs bent senki, miért hagyott mindenki cserben, elvégre én voltam az a személy, aki mindig szórakoztatott valakit. Egy olyan ember, aki annak örült, mikor az egyik csapattársa szomorkásan megjelent nála és mosolyogva lépett ki az ajtaján. Ehelyett egyedül voltam, csak feküdtem az ágyamban, és azon gondolkoztam, mi rosszat tehettem, hogy egy lélek sem volt rám kíváncsi. Lehunyt szemeim előtt lepörgettem az az nap esti koncertet, amit elrontottam. Annyira, de annyira elrontottam! Se a szöveg nem volt jó, se a mozdulatok, kétszer blokkoltam le, nem tudtam megszólalni helyette csak húztam a számat, és ami a leggázabb, nem álltam fel az emelvényre! Ott táncikáltam lent Jungmonggal, aki kinevetett és mosolyogva hátba veregetett, miután lejöttünk a színpadról.

     - Chanyeol?

    Nyílt az ajtóm és egy kissé meggyötört Baekhyun lépett be rajta. Nem tétovázott sokáig, egyből az ágyam mellé lépkedett, arrébb söpörte a matracon lévő ruháimat, majd letette rá a fenekét. Lábait egymásba kulcsolta, ujjaival lassan simított az arcomra, és a mellkasomra hajtotta a fejét. Ujj begyeivel forrón simogatott, míg a szívem felgyorsulva pumpálta a véremet, levegővételem szapora lett, ajkaim közt csak úgy szökött az oxigén befelé, szemeimet pedig lassan hunytam le a kellemes forróságtól, mely szétterjedt a mellkasomon. Nem tudhattam mi lelte, miért jött be, de aranyos gesztus volt a részéről. Valójában igen gyakran csinálta ezt, volt, hogy az éjszaka közepén cammogott át, hogy mellém bújva átöleljem és magamhoz szorítva békésen és teljesen megnyugodva alhasson.

    Igazából én szerettem Baekhyun törődő és arra vágyó mivoltát, aranyos volt és néha félelmetesen vonzó. Ha az edzéséből tért vissza általában az én szobámban találta meg a legkedvezőbb helyet a pihenésre. Haja általában a homlokához tapadt, ajkai feldagadtak és az izzadság cseppjei minduntalan siettek egymás után a föld felé.

   - Mi a baj, Chanyeol? Olyan fura vagy manapság. - Basszus, észrevette! Tényleg? Pont ő, hogy mennyire fáradt és kelekótya vagyok? Éppen Baekhyun?

   - Nincs semmi csak... fáradt vagyok egy kicsit - füllentettem. Nem akartam, hogy rákérdezzen! Így is nehéz mellette maradnom úgy, hogy nem teperem le, nem érek hozzá. Ha teszek is valami furát mindig magyarázkodnom kell, elviccelnem, pedig szeretném szeretni őt, úgy igazából.

   - Miért kötötted be a cipőfűzőm? - húzódott fentebb mellkasomon, így szinte a nyakamba szuszogott, míg ujjaival lassan simított végig alsó ajkamon. Meglepődtem közvetlen mozdulatán, arcát belefúrta bőrömbe, meg sem mertem mozdulni, levegőt venni. Attól féltem, hogy ha hozzáérek, a lavina elindul, és én nem tudok neki parancsolni, csak jönne magától, és persze azzal el is rontanám a egészet, a bandát, a mi barátságunkat és őt is.

   - Csak jó fej akartam lenni – próbálkoztam kivágni magam a helyzetből, de ő felnyomta magát, felemelte a takarómat, becsúsztatta a lábait az enyém mellé, mellkasomra hajtotta a fejét, karjával átfogta a derekam és egy apró puszit nyomott a pólóval fedett mellkasomra. Olyan gyorsan történt mindez, hogy felfogni sem volt időm, csak furcsán pislogva néztem le a borzos hajra, majd egy óriásit sóhajtottam.

   - Nem hittem volna, hogy ilyen dolgokra vagy képes csak azért, hogy a ChanBaek shippet fent tartsd. Tudom, hogy fontos neked, de megtennéd, hogy nem játszadozol velem? Nem akarok ezekre rosszul reagálni, nem karom elhinni, hogy fontos vagyok neked, de akkor ne csinálj ilyeneket a nagy közönség előtt, és ne csókkal vagy öleléssel hallgattass el, ha túl sokat beszélek, vagy túl hangos vagyok. Gyere oda, mint minden normális ember, és mond a képembe, hogy kussoljak. 

   Meglepve, teljesen letaglózva, szétnyílt szemekkel figyeltem a világos narancssárga plafont, melyet csak az apró fény világított meg, ami az ablakból szűrődött be. Nem akartam elhinni Baekhyun szavait, lehet részeg?   

 Eltoltam magamtól, felültem és úgy helyezkedtem, hogy egymás mellett üljünk. Teljesen megsemmisülve néztem rá, míg ő csak kipirulva, kissé szégyellősen nézett vissza rám. Nem hittem el azt, ami akkor történt, mintha nem is én volnék, kezemet lassan simítottam le derekán, majd a csípőjébe markolva húzódtam fenekemmel közelebb hozzá, hogy az a tér is bezáruljon, ami eddig megmaradt. Nagyot nyelve markoltam Baekhyun vékony és kívánatos csípőjére, majd annál fogva húztam magamhoz. Ő viszont másképp gondolta, átvetette a derekamon a lábát, karjait a nyakamba simította, az egyik kezével erősen a tarkómra fogott, majd összeszorította a szemét. Ajkai perzseltek, bizseregni kezdett a szám és a villám is végig cikázott a gerincem mentén, úgy éreztem magam, mint egy fa bábú, meg sem tudtam mozdulni, csak tányér nagyságú szemekkel figyeltem Baekhyun arcát közvetlen előttem. Olyan gondolataim támadtak, amibe belevörösödtem, de ő még rátett egy lapáttal.     Orromon csak úgy kapkodtam a levegőt, míg ő szinte falta ajkaimat, és nem akart leállni, tulajdonképp kicsit zavart, hogy úgy rám cuppant, elvégre én szoktam egy puszival elhallgattatni, de most ő cselekedett, és nem egy egyszerű, gyors és gyomrot remegtető puszival. Mozgatta az ajkait az enyémen, nyelvével többször is végig nyalt alsó ajkamon, és megharapta a már felduzzadt számat, ekkor észbe kaptam és a pólójába markolva vettem át az irányítást a csókban. Nem hagyhattam, hogy ő vezessen, birtokolni akartam, azt akartam, hogy ne higgye azt, miszerint csak a ChanBaek shipp miatt csinálom, mert én tényleg szerettem őt, nem túl régóta, de már egy ideje bennem volt az a furcsa érzés. Nyelvemmel lassan simogattam vékonyka, de annál édesebb alsó ajkát, mikor elvált tőlem. Megnyalta kipirosodott száját, majd rémültem nézett a szemeimbe.

    - Kinek akartál most bizonyítani? Senki nem látott minket, nincsenek rajongók, nem kell erőltetned a shippet, Chanyeol. Most mire akarod fogni?

   Bumm. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágott volna, sőt. Mintha megvert volna, addig püfölt, amíg teljesen vérbe fagyva nem lát, a szavaival vert meg. Elérte, hogy szarul érezzem magam.

  - Azt hiszem most az lesz a legjobb, ha visszamész a szobádba, Baekhyun – engedtem el, és elfordítva a fejem inkább a párnámon lévő mesefigurát tanulmányoztam. Verejtékezni kezdtem, a homlokomon gördültek le a cseppek, ajkaim egy pillanat alatt kiszáradtak és nagyon feszített a mellkasom. Rohadt kellemetlenül éreztem magam, mert nem szállt le rólam, ott ült az ölemben, ujjaival a tarkómon játszadozott, és mosolyogva simított végig a mellkasomon. Kezei alhasamhoz értek, mire rá kaptam a fejem. Esküszöm, hogy nem normális, mit akar velem csinálni?!

   - Baekhyun… - suttogtam lassan, de ő nem figyelt rám. Apró tenyerével ágyékomra simított, majd egy óvatlan pillanatban megmarkolta azt ott lent. Automatikusan ragadtam meg a kezét, és rántottam el, majd kikerekedett szemekkel néztem rá. Teljesen megőrűlt!

   - Te nem vagy normális! Baekhyun, menj vissza a szobádba, kérlek!

   - Szeretlek, Chanyeol! – mosolyodott el, majd egy csókot nyomott elnyílt ajkaimra, leszállt rólam, belefeküdt az ágyamba. Mint, aki jól végezte dolgát lehunyta a szemeit, és álomba zuhant.

   Lehet tényleg részeg volt… 

Együtt

Baekhyun

    Hétfő! Ez egyet jelent azzal, hogy ismét az egész csapat a tévé elé telepszik, és izgatottan várjuk azt, hogy elinduljon a dráma, amit mindannyian nézünk, csak és kizárólag azért, hogy tudjuk kritizálni Jongin alakítását. Jó persze… nem mondom, hogy borzalmasan színészkedik, de van még mit tanulnia rendesen. Közülünk a legjobb Kyungsoo volt, és ezt mindenki belátta.  Mondjuk nekem kifejezetten tetszett Minseok hyung és Chanyeol alakítása is, viszont Junmyeont kinevettem. Vicces arcokat vágott, nem volt meggyőző és a meséi alapján azokat a félórás részeket, amik a webdrámájához kellettek több napig forgatták. Persze nem azt mondtam, hogy én nem szenvedtem meg az Eun Wang tízedik királyalakítással, de mellettem volt egy profi színész, aki segített. A lényegre visszatérve popcornnal és a már lefőzött teánkkal ültünk öten a kanapéra, míg a másik három tag a fotelekben kényelmesedtek el, valójában szerettem ezeket a közös programokat, és hiába tűnt úgy mindenki itt van, sajnos hiányzott közülünk Yixing hyung. 

  Éppen Chanyeol beszélt, és azt taglalta mennyire várja már, hogy végre elkezdjük a koncert sorozatot, a MAMA-t és próbált mindenkit túlordítani. Sehun fejét a vállamra hajtotta, majd az ölemben lévő tálba markolt, és betömte a száját a pattogatott kukoricával, pedig még a reklám pörgött a szemünk előtt. Megjelent a szemem előtt a tizenötös karika és Chanyeol is elhallgatott. Mindenki megrögzötten a képernyőt vizslatta és a rajta végig pörgő szereplőket, valójában nagyon tetszett maga a sorozat, a betegek, a diákok élete, és a kisvárosi élet, kíváncsi voltam mi lesz azzal a gyűrűvel, amit az egyik nő adott ShiKyung-nak, de érdekelt a Bom-ShiKyung féle kapcsolat is, és az, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek. 

  

  - Jongin! – fogtam meg a kezét és visszarántottam a nappaliba, leültem az imént elhagyott helyemre, és magammal húztam őt is. Érdeklődően pillantott arcomra, majd egy mosoly után megrázta a fejét, és átölelt. 

 - Nem mondhatom el hyung, megbeszéltük, hogy kivárjátok a végét. Te se mondtad el a végét, hogy meghal Eun Wang, csak Chanyeolnak van nagy arca, ő mindent kikotyog. – kezdte el simogatni a vállam, míg én jólesően felsóhajtottam. Teljesen igaza volt, nem lehettem ennyire kíváncsi, hisz ha elmondta volna, nem ültem volna le velük, nem éreztem volna úgy, hogy van értelme együtt izgulni, hisz én már tudtam volna a végét, így viszont mindenhéten együtt izgulhattunk, együtt nevethettünk Jongin kissé szerencsétlen arc mimikáin. 

 - Keményen dolgoztál ezen, látszik, és büszke vagyok a dongsaengem-re – váltam el tőle, megborzoltam a haját, majd felkeltem a kényelmes kanapéról – Jó éjt ShiKyung – kuncogtam, majd a saját szobám felé vettem az irányt. 

Nem tudok aludni!

01:21
Chan.

01:22
Chanyeol!
Yoda!
Füles!

 Látta:01:23

01:23
Tudom, hogy fent vagy!

01:24

Mi a baj Baekhyun? 

01:24

Már egy pillanatra tényleg azt hittem alszol.

01:25

Aludnék, de felkeltem miattad -.-

01:25

Ne haragudj rám Chan.

01:26

Nem haragszom, de elmondod mi bajod van? 

01:26

Nem tudok aludni. 

01:26

Én tudok.

01:27

Ne hagyj már itt... :/

01:27

Elmondod, hogy mi a fenét akarsz tőlem? Majdnem fél kettő.

01:27

Beszélgetni.

01:28

Mégis miről? Egésznap a közeledben vagyok, és beszélgetünk. 

Baekkie, mond mit akarsz és aztán aludj kérlek, holnap korán kelünk.

01:29

De én nem tudok aludni.

 Nem vagyok fáradt, hiányzol mellőlem :'(

01:29

Ez aranyos. Mit szeretnél mit csináljak?

Te kint a nappaliban, én meg a helyemen.

Ha Kyungsooék meglátnak itt, baj lesz.

01:30

Boldog fél kettőt! kkkk

Gyere ki hozzám.

01:30

Nem vagy vicces. 

Ha ott lennék miért lenne jobb? 

01:30

Mert át tudnálak ölelni :3 

Rád pakolnám a lábam, és óvatosan csókolnék a nyakadba.

01:31

*--*

És utána? 

01:31

 Lassan simogatnám az oldalad, míg ajkaimmal a bőrödet kényeztetem. 

Aztán elkuncogva tartanám meg magam alkaromon, ajkaidhoz hajolnék,

míg kezeimet levezetném alhasadra.

01:32

 Ne írd tovább. Nem akarok felizgulni az éjszaka közepén! :/ 

01:32

Ha itt lennél mellettem, lehet nem csak olvasnád a sorokat. 

Míg én rajtad ügyködöm a gondolataidat is elfelejtenéd. 

Tudom, hogy imádod a zongora ujjaim, ahogy futkároznak az oldaladon!

Mintha épp a My Answer-t játszanám az Aerik előtt.

01:33

Bacon... fejezd be.

01:33

Baekhyunnak hívnak! 

01:33

Baekhyun-ah fejezd be.

01:34

Ha kijössz hozzám lehet befejezem.

Azt, amit elkezdtem szóban.

01:35

Párnát vigyek? 

01:35

Nem kell semmi.

Csak te. A nagy macim *-*

01:36

Egy pillanat, és kint vagyok! :*

01:36

Köszönöm Füles. Szeretlek! ♥

Toben VS. Vivi

Sehun

    - Chanyeol! - ordítottam minden erőmből. Talán az összes szomszéd felébredt rá, talán mindenki engem szidott az utcában, de elegem lett. A zoknimból csöpögött a pisi, a fehér nadrágom tele volt szőrrel, ráadásul ez a kis vakarcs elkezdett ugatni. 

   - Miért csinálod a fesztivált korán reggel? - csoszogott ki drága barátom, mire én csak még idegesebb lettem - Aish Sehun-ah. Még csak fél nyolc, de te már üvöltesz, és amúgy is, hogy a fenébe van erőd ilyen hamar felkelni, mikor szabadnapod van? 

      Szemeit dörzsölgette, majd végig simított meztelen felső testén. Lassan csoszogott oda hozzánk, és ahelyett, hogy egy csókkal üdvözölt volna, leguggolt, és megsimogatta a kutyát. 

      - Bele léptem a drága kiskutyád pisijébe, nézd meg milyen a  nadrágom, és még meg is ugat ez a kis vakarcs. Vivi miért okosabb ennél a dögnél? - Szinte már toporzékoltam, annyira elegem volt ebből a kutyából. Nincs meg régóta, de annyi felfordulást csinált már, hogy a kezeimen sem tudom megszámolni. 

      - Ne beszélj már így róla! Még kölyök. Te is bepisiltél mikor kicsi voltál. Nem hibáztathatod azért, mert még nem tanulta meg használni a kutya pelenkát. Vivi majdnem egy évvel idősebb, ráadásul a te kutyád csúnya is. - Kinyújtotta a nyelvét, megfogta a kutyát és kiengedte őt az udvarra. 

       - Nem beszélhetsz így róla. Ezzel nem csak őt bántod meg, hanem engem is. Nem én járok rosszabbul, ha megharagszom rád - lassan lépkedtem utána és lekapva a lábamról a zoknit a fürdőbe menve tettem a szennyes tartóba. 

       - Vivi! - hallottam a hangos ordítást, mire csak önelégülten elmosolyodtam. Letettem az ölemből a gépet, és lassan botorkáltam ki a nappaliba, hogy meglessem mi folyik ott. 

       Elkuncogva magam hívtam magamhoz kiskutyámat, hogy megsimogatva kiküldjem a másikhoz. 

     - Annyira utálom - igazgatta a haját 'Yeol míg én csak továbbra is mosolyogva lépkedtem oda a kanapéhoz - Mit szeretsz annyira benne? Vagyis... Miért szereti a kutya megenni a ruháimat? A hajamat, és a cipőmet? Ha te szeretsz, ő miért nem? - fújta fel az arcát, majd elterült, és kezeit a feje alá tette.

     Továbbra is mosolyogva söpörtem arrébb a lábát, hogy helyet adhasson nekem, és letudjam tenni a fenekem. Ujjaimat lassan simítottam fedetlen combján, majd ráfeküdtem a hasára. Éreztem rajta, hogy kissé meglepődött, izmai megrándultak, kissé megremegett, míg ajkai között egy apró sóhaj szökött ki. 

    - Ő így mutatja a ki a szeretetét. Hyung... - kissé erősebben kezdett el dobogni a szívem, és zavarba is jöttem, mert túl közel voltam hozzá. Régen voltunk egymás karjaiban.

    - De nekem a te szereteted kell. Hiányzol nekem, Sehun - simított a vállamra, mire csak egy apró sóhajt engedtem én is ki ajkaim között. Nekem is hiányzik, hisz, szinte mindig váltjuk egymást itthon. Ha ő dolgozik, én itthon szenvedek a kutyákkal. Ha én dolgozom ő van itthon, és így tovább. Utáltam, hogy a bár - ahol dolgozom pultosként - ennyire megdönti a kapcsolatunkat. Már nem is emlékszem mikor volt utoljára, hogy megcsókoljon, úgy isten igazából. Mikor ért hozzám némi vággyal, és szenvedéllyel a szemében. Szükségem volt már rá. 

    - Még mindig nem szeret a kutyád - vállt el ajkaimtól, és elmosolyodva simította kezeit fenekemre, hogy magára húzva ismét csókba hívhasson, de a nyüszítés szinte fájdalmasan érintette a fülem. Miért ilyen nehéz végre együtt lennünk egy kicsit? Vivi miért ilyen ragaszkodó? Toben miért pisil mindig össze mindent és miért nem képes csendben maradni? 

   - Nem tudom eldönteni melyik kutya volt rosszabb választás... Toben vagy Vivi? - temettem lángoló arcomat Chanyeol illatos nyakába, hogy aztán pillangó csókokkal lepjem el bőrét. 

    - Mmm - éreztem, ahogy egy nagyot nyelt. Ujjaival görcsösen kapaszkodott nadrágom korcába, míg én lábaimat dereka köré kulcsolva nyelvemmel kezdtem el kényeztetni őt. 

     - Be kéne engedni őket... Egyre jobban nyüszít Toben - sóhajtott hatalmasat, ahogy ujjaimmal felhúztam a felsőjét, és óvatosan felforrósodott bőrére simítottam. 

     - Kéne... De hidd el, meglesznek Vivivel - távolodtam el tőle, és előrébb csúszva ölébe egy gyors mozdulattal kaptam le felsőjét, majd alsó ajkára marva értem el, hogy elfelejtse a kint síró kutyákat. Legalább addig, míg velem van. 

"Azok a fiúk"

    Összevesztünk; persze, mint az elmúlt két hónapban mindig. Én mindig is sokkal érettebben gondolkoztam, mint ő és talán ez lehetett a baj. Bár kilenc hónapja pont azért szerettem belé, mert annyira édes volt, illetve a birtoklási vágyam felül kerekedett rajtam. Megszereztem magamnak, persze hozzám képest tényleg fiatal volt és féltem, hogy baja esne, így sajnos nem jutottunk tovább soha, egy túlfűtött érintésnél. Kicsi volt még hozza.  

       - Nem is figyelsz rám. Yifan! - toporzékolt a konyhába felkötött hajjal. Elég volt csak ránéznem, máris közelebb léptem hozzá, a kezemet a derekára simítva húztam magamhoz. Éreztem hatalmas tenyereim alatt, hogy a teste megfeszült, beszívta a levegőjét, és mozdulatlan marad. Szemeimmel végig pásztáztam gyönyörű porcelán baba bőrét, ami úgy csillogott ebben a kevés fényben is, mint egy gyémánt. Szőke szép lenövéses haja egy apró, fekete gumival a feje tetején összefogva, oldalt pedig a füle mögé tűrte. Olyan gyönyörű volt, bambi szemei szinte megvakítottak egy pillanatra, majd fogai közé vett vörös, duzzadt ajkaira pillantottam. 

         - Meg akarlak ütni Gege! - suttogta maga elé, és ökölbe szorított kezét arcomhoz emelte. Vártam, nem fordultam el tőle, nem ellenkezdtem. Mert tudtam, hogy sosem bántana, még ha valami hatalmas baromságot csinálnék is. Luhan mellettem maradna, segítene, mert szeret. 

             - Én pedig meg akarlak csókolni, melyik a jobb? Megvered azt, aki elhozott egy rossz helyről, nem tesz semmi olyat, amit te nem szeretnél, vagy inkább elfelejted a gyerekes butaságod, és végre megcsókolsz? - döntöttem oldalra a fejem, majd közelebb húzódtam hozzá. Megremegett a szempillája, és nyelt egy hatalmasat. Egy féloldalas mosoly után vártam, hogy mi fog történni. Apró ökle még mindig a arcomhoz simult, így kicsit féltem, hogy tényleg mindjárt behúz nekem egyed, de ő nem olyan. Ahhoz túl félénk. 

        Alig volt tizenhét éves, míg én már tapostam a harminc küszöbét. Bár rajtam nem látszott meg a kor, az utcán inkább csak barátokként mutatkoztunk. Mindenkinek furcsa lenne, ha két fiú együtt sétálgat, netán összefűzött ujjakkal. Bár a kis szőke azt sem tudta, hogyan néz ki egy női test, milyen örömöket adhat az embernek, és mikre képesek én tudtam. Nekem elegem lett belőlük, miután szépen összetörték a szívem, így aztán sokáig nem volt senkim egészen Luhanig. 

        Elmélkedésemből azok az édes, kívánatos, forró és sikamlós ajkak zökkentettek ki, mire én egyből reagáltam. Kicsit megszorítottam a csípőjét, majd közelebb rángattam magamhoz. Ajkaimat lassan, s óvatosan mozgattam az övén. Élveztem  a leges-legelső csókot, amit önszántából adott, a kilenc hónap alatt. 

        

        Nehezen bízott meg bennem, mindig azt hitte bántani, éheztetni fogom, netalán megölni. Éjjeleket töltöttem azzal, hogy csak ültem mellette és próbáltam bizalmat lehelni belé. Ha beteg lett levest főztem neki, nem mentem be az irodába, hanem mellette voltam. Egészen addig, míg több, mint négy hónap után azt mondta érez valami furát ott bent. 

             Mindig is imádtam. hogy ilyen gyermekien fejezte ki magát. Hiába volt lassan tizenhét, ő mindig egy öt éves szinten volt. Magyaráztam neki, hogy talán szerelmes, esetleg csak bízik bennem. Megkérdeztem milyen érzés, mire csak annyit válaszolt, hogy megakar puszilni, és mindig örül, mikor meglát. Félsikernek könyveltem el. Végül egy hónapnál tovább nem bírtam; egy dolgos hét után, mikor a szuszogó, félmeztelen teste mellé dőltem, apró csókokat nyomtam homlokára. Én már azokon az átszenvedett éjszakákon éreztem, hogy teljesen bele szerettem. Elvette az eszem. 

      - Gege - suttogtam ajkaimra, mire én elváltam tőle. Bizonyára túl messzire mentem nála a fenékre simítással. Éreztem, hogy remeg alattam, és a pólómba markolva döntötte a homlokát a kissé hevesebben emelkedő mellkasomra. - Miért pumpálod így a vért? Mire kell? Elzsibbadt valamid? Vagy megint oda megy és zuhanyoznod kell? - nézett egy pillanatra a szemembe, én pedig csak elmosolyodtam. Kínosan ráztam a fejem, majd tarkójára fogva húztam vissza ajkaimra, óvatosan simítottam combjára, emeltem fel, hogy derekamra kulcsolja és a szívem kiessen a helyéről. Teljesen elképedtem, mikor végig húztam mézédes nyelvét alsó ajkamon, kirázott a hideg, és megálltam. Tartottam magamnál, hisz elejteni nem akartam, viszont az, hogy így közeledik furcsa volt. 

    - Rosszul csináltam? Azok a birkózó fiúk is ezt csinálták ott a mesés szobában - pillantott az említett helyiség felé. Én még mindig sokkosan néztem őt. Milyen birkózó fiúk? Hol bukkant rá ilyenre? És miért nézte egyáltalán? Kevesebbet kell itthon hagynom, iskolába kell íratnom!

      - Mit csináltam még azok a fiúk? - kérdeztem az elsőt, ami eszembe jutott.

     - Fura hangokat adtak ki, mint mikor te zuhanyzol, folyamatosan a "még" szavakat suttogták, és bevették a szájukba a másik micsodáját - túrt a hajamba, mire csak hangosan felnevetve letettem, és a konyhából besétáltam a hálóba. Leültem az ágyra, a fejemet fogva nevettem, és próbáltam nem felidézni azt a fejet, amit vágott. Teljesen elvörösödött, zavarba jött, és elharapta a mondandója végét. Nem tudtam, hogy most ez jó-e, vagy sem. Hogy ezzel előrébb vihetem-e a kapcsolatunkat, vagy a Luhan esetében ez csak egy apró felvilágosítás volt, amit most hagyni kell, hogy fel dolgozza. 

      - Gege, miért mondták, és csinálták azokat? - hallottam a hangját a közvetlen közelemből. Lassan csúsztatta lábát át a derekamon, és helyezte rám a súlyát. Ujjaival a nadrágom övét piszkálták, mire kipattantak a szemeim, és lefogtam a kezét. 

      - Azért édesem, mert ezt élvezik. Ha valakik szeretik egymást, vagy bíznak egymásban és magasabbra  he- 

      - De te azt mondtad szerelmes vagy belém! Akkor miért nem csináltál velem olyat? 

     - Mert nem vagy rá felkészülve.  

      - De én azt akarom csinálni, mint azok a fiúk. 

Utálva szeretni.

 Jongdae

         - Nem Yixing, tudod miből van elegem? Abból, hogy nem törődsz velem. Abból, hogy amióta csak ismerlek több időt fordítottál a barátaidra, mint rám. Minden péntek és szombat estéd abból áll, hogy elmész szívni Chanyeollal. Az nem érdekel, hogy velem mi a helyzet, szeretlek-e még egyáltalán, hogy megvagyok-e elégedve azzal, amit kapok tőled. Az a baj, hogy nem veszed észre, mi történik körülötted. Elvesztesz magad mellől, engem, pedig én szeretlek, de te csak a hülye, cula ismerősöddel töltöd a szabad idődet. Én meg itthon verem a seggemet a földhöz, és várom, hogy haza gyere, miközben halálra izgulom magam, miattad!

         Utáltam vele veszekedni, egy légtérbe lenni, de legfőképp az utáltam, hogy minden hülyesége ellenére szerettem. Jobban, mint bárki mást. A tudat, hogy még csak meg sem próbál tenni a helyzet ellen, szimplán elszomorított. Mindig próbálta egy sajnálommal lerendezni, de nem láttam rajta azt a igazi megbánást. Ennek egy oka volt, sosem bánta igazán. Nem érdekelte mi van velem, nem kérdezett soha semmit, egyetlen egy érdeklődő pillantást sem mutatott, csak élte az életét, dolgozott, pihent, de a szerelmi életével nem foglalkozott. 

       - Chen - suttogta a barátaim által kitalált nevet. Még arra sem méltatott, hogy az igazi nevemen szólítson. Olyannyira rosszul esett, hogy egy könnycsepp száguldott végig hófehér felhevült bőrömön. Csukott szemeimnek köszönhetően nem láttam mit csinál, de a padló hangosan szólalt meg, és csak annyit suttogott nekem, hogy meneküljek. Megfogadva a tanácsát, hátat fordítottam neki, és letöröltem a könnyemet. Kinyitottam szemeimet, és az ajtó felé indultam. De nem jutottam messzire, mert egy erős rántást éreztem meg az alkaromon. Elmosódott tekintettel, néztem Yixingre. 

     - Nyögd ki! Vágd a fejemhez, hogy csak kihasználsz! - suttogtam én is, majd kirántottam kezem a szorításából. Fájt, minden fájt, amit tett velem. Ahogy hozzám ért, vagy csak ahogy rám nézett. Tekintetünk találkozott, és nem hagyták el egymást. Azok a szépen ívelt szemei, amiket imádtam nézni egy végig csókolózott éjszaka után, most nem ragyogtak. Megköszörülte a torkát, majd szólásra nyitotta a száját, de nem tette meg. Nem mondott semmit. Hevesen dobogó szívvel pillantottam fére, majd hátráltam egyet. 

     - Ne várjak magyarázatot ugye? Ne várjak arra, hogy beszélni kezdj, vagy arra, hogy marasztalj. Ne aggódj, holnap már boldogan és hisztis barát nélkül élheted a napjaidat - bólintottam egy aprót, és megfogva a kilincset összetört belsővel mentem ki a szobából, le a nappaliba. Ott leültem a kanapéra, és zokogni kezdtem. Ahova pillantottam mindig Ő jutott eszembe, és a tudat, hogy itt van, ebben a házban végleg megsemmisített. 

     - Képes lennél itt hagyni? - hallottam meg magam mellől hangját, majd kezeit a hátamra simította. Úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Azonnal elhúzódtam, és megtöröltem könnyes szemeimet. 

         - Nem - motyogtam így nem halhatta. 
        - Hmm? - guggolt elé, és egyik kezét combomra simítottam, míg a másikkal állam alá nyúlt, és maga felé fordított. 
         - Mondom nem - suttogtam, majd lesütöttem szemeimet. 
        - Akkor ne hagyj itt... 

      Régen éreztem azokat a vastag ajkakat az enyémen, de akkor ott olyan volt, mintha vissza kaptam volna a régi Yixinget. Azt aki minden nap, munka után egy apró csókkal köszöntött, vacsorát készített, és jobbik esetben kimosott. Potyogó könnyekkel karoltam át nyakát, és nyögtem ki egy sajnálomot.
         
      Másnap reggel, míg ő aludt, összeszedtem cuccaimat, felültem a Busanba tartó buszra, és soha többet nem találkoztam azzal az emberrel, akit életem végéig szerettem.

Mint egy nő...

Baekhyun   

           Csendben figyeltem őt bal karjan végig fekve. Haja lazán hullott homlokára, bőre hófehéren csillogott a sötét szobába beszűrődő napfénynek köszönhetően. Ajkai lassan húzódtak mosolyra, mikor észre vette, hogy figyelem.

               Mosolya ártatlan volt és gyermeki, fogai tejfehéren villantak ki rózsaszín párnái alól. Lassan formálta a szavakat, majd alsó ajkába harapott.

        Szemem nyakára tévedt, ahol apró, mélyvörös foltok látszottak. Kicserepesedett párnáit benedvesítette, majd mély hangján megszólalt. Picit elpirulva figyeltem továbbra is a másikat, végül szóra nyitottam a számat.

           - Chan, te boldog vagy?

           -  Talán te nem? - ráncolta a szemöldökét, miközben lepillantott rám. Azonnal rávágtam volna, hogy kérdésre kérdéssel nem válaszolunk, de inkább nem foglalkoztam ezzel.

       - Én az vagyok, de téged kérdeztelek! - Kíváncsiskodtam. Viszont nem válaszolt, kezem felsiklott kidolgozott hasára, majd a kockákat kezdtem el körberajzolni. Sokszor gyönyörködtem benne, hisz imádtam mindenét.

          Az ébenfekete hajat, a nevetni képes, fekete szemeit melyek talán egy gyöngyre hasonlítottak igazán. A mindig mosolyra álló száját. Azokat a nagy füleit; imádtam, hogy a pozitivitása sosem hagyott engem elszontyolodni. Mellette sosem éreztem magam boldogtalannak. Imádtam, hogy képes volt elviselni, mert tény, hogy nem vagyok könnyű eset, de Ő itt van mellettem.

        

          Kezem játékát egy kicsit meghökkentő mondat miatt abba hagytam.

        - Hát lehetne kicsit kalandosabb az életünk, de szeretlek szóval nekem jó. - Mondata elgondolkodtatott.

        - Tehát unalmas vagyok... - hümmögtem, mire felnevetett. Nem értettem mit talál oly' viccesnek, így elhúzódtam tőle, magamra húztam a takarót, és hátat fordítva neki kezdtem el duzzogni..

       -  Mit csinálsz? - hangjából megtudtam ítélni, hogy a nagy fülig érő mosoly most is ott csücsül a helyes fején. A takaró alatt kezdett el tapogatózni, szívem gyorsabban kezdett el verni, arcom égett, mikor combomra markolt.

        - Baek! - simult hozzám. Éreztem, ahogy ágyéka fenekemhez ér, kezeim megremegtek magam mellett, nyelnem kellett, hogy ne nyögjek fel a kellemes, már megszokott érzésre. Legyőzve az élvezetet próbáltam magamból valamit kicsikarni.

         - Hagyjál jó? - hangom talán valami hisztis tinilányéra hasonlított a legjobban, de nem igazan esett jól az, amit mondott. Ha jól értettem konkrétan unalmas vagyok. Tehát volt okom hisztizni, és hiába próbált megnyugtatni, vagy hozzám érni, eltoltam magamtól.

         - Olyan vagy, mint egy nő - hallottam férfiasan mély hangját. Viszont én ettől az egy mondatától teljesen kiakadtam. Lesöpörtem kezeit a combomról, kitakartam magam, és fel kapva a nadrágom, pólómmal együtt lementem a konyhába.

          Elővettem az  energiaitalom, beleöntöttem egy pohárba, majd jégkockát tettem bele. Vártam egy keveset, hogy az ital hidegebb legyen, késöbb nagyokat kortyoltam belőle. Éreztem, ahogy a szénsav szinte marja a torkomat, és hogy az agyamba bele nyilall a fájdalom. Hideg ujjaimmal halántékomhoz kaptam, inkább visszatettem a poharat a hűtőbe, és felkaptam a cipőmet.

          Utáltam mikor valaki egy nőhöz hasonlított. Tudtam magamról, hogy úgy viselkedek néha, mint egy hisztis kurva, de nem kell minden második héten az arcomba nyomni az információt... És a vicc az egészben, hogy mindig az után kapatm meg miután odaadtam neki magam. Már komolyan azon gondolkozom, hogy nem is fekszem le vele, mert olyankor kielégülten mindig valami hülyeség jön ki a száján, és nem is érdekli, hogy én mit érzek. Jó tudom... én sem vagyok normális a hülye kérdéseimmel.

          Igaza van Yeolnak. Miért lenne velem lassan három éve, ha nem szeretne? Ha nem lenne boldog? Ha nem fogadná el a világot olyannak, amilyen?  -  Sok kérdés mégse kapok egyikre se választ.

          - Megint besértődtél? - éreztem meg leheletét a nyakamon, majd hűvös ajkak nyomai szaporodtak a vékony bőrrétegen. Beleborzongtam érintéseibe, majd egész tenyeremet az arcába nyomtam, és úgy toltam el magamtól.  

          - Mit nem értettél azon, hogy hagyjál? - álltam fel a bárszékről, majd az ajtóhoz indultam. 
          - És most hova akarsz menni? Megint szaladsz a drága Jongdae-hez? Remélem miközben itt tetteted nekem a boldogságodat, közben neki is szét tetted a lábadat! - kiabált utána, de én már az ajtón kívül álltam. 
         Tudtam, hogy ott van a hátam mögött, és nem választ el minket csupán egy masszív tölgyfa ajtó. Bosszankodott, és magát kezdte el okolni a kialakult vita miatt. Pedig én tehettem róla, miattam volt, mert mindig hülyeségeket kérdezek. Megfordultam, és lenyomtam a kilincset. Benyitottam, és neki ütköztem meztelen felső testének. Szemeim kikerekedtek, levegőm benn rekedt tüdőmben, és mikor megéreztem ujjait a derekamon sírni támadt kedvem. 

            - Ne haragudj - mondtuk egyszerre. Szívem hirtelen nagyot dobbant, majd gyorsan kezdett el verni. Kezeimet felcsúsztattam hátán, majd felpillantva rá, egyből egy csókot nyomott ajkaimra. Szipogva vezettem át nyelvem hozzá. Kivált a csókból, majd becsapta az ajtót, és erőszakosan nyomott neki a fának vállamnál. 
             - Szeretlek - suttogtuk ismét együtt, egymás szemébe meredve. 

Séta

  Hűvös péntek. A sok fiatal Hongdae szívében bulizni, kikapcsolódni indult. Kivéve Do Kyungsoot. Dudorászva tollászkodott a tükör előtt. Szemeit óvatosan emelte ki egy kis sminkkel, majd ajkain végig húzta kétszer-háromszor a fogát, hogy az vastagabbnak tűnjön.

      Szerette ajkait, mert jól bánt velük, bár kissé félénk természetének köszönhetően nem sok embernek mutatta még meg tudását.

        - Kicsim, kilenc múlt hússzal! - szólt fel az emeletre édesanyja.

Kitágult szemekkel fixírozta minden négyzet milliméterét.. Megigazította a ruháját, lelépkedett a lépcsőn, és a konyhába sietett, inni valamit.

         - Váo! Nem semmi fiú lehet! - hallotta anyja hangát a háta mögül.

         - Csak egy séta. Semmi több! - mosolygott Soo, mint egy idióta. Anyja mindent tudóan bólintott, majd egy puszit nyomva fia arcára aludni tért.

       Kyungsoo erősen dobogó szívvel lépett ki az ajtón. Szemeivel egyből a számára ismerős alakot kereste. De nem látta sehol.

     - Kyungsoo-yah - hallotta meg a keresett fiú édesen csilingelő hangját. Arca kipirult, ahogy meglátta maga előtt a barna hajú fiút.

     - Áh Jongdae! - mosolyodott el kissé kínosan, inkább a földet pásztázta, mintsem hogy a fiút kelljen figyelnie.

      - Nagyon jól nézel ki. Mondjuk ezt már megszokhattam volna - mosolygott Dae, és kézen ragadta a nagy szemű fiút.

     Szótlanul húzta maga után egészen addig, míg a parkhoz nem értek. Ott csendben helyet foglaltak a padon, majd hangtalanul ültek egymás mellett.

       - Mmm - nyelt egyet Jongdae - Nem zavar, ha én most rágyújtok? - pillantott a megszeppent fiúra.

       - Nem nyugodtan, de a parkban...

       - Még nem szóltak le érte, nem egyszer voltam már itt - mosolygott szeliden Dae, majd ujjai közé vett egy szál cigarettát.

       - Nem tudom, te dohányzol? - sandított oldalról a másikra, mire Kyungsoo enyhén lefagyott. Volt rá példa, hogy rágyujtott nem is egyszer.

       - Tudod, volt egy lázadó korszakom. Két évig folytattam olyan életmódot, amire nem vagyok büszke. De most el fogadok egyet - bólintott a végére. Végig halkan beszélt, mert nem akarta megzavarni a park esti nyugalmát.

       -  Miért lázadtál? - tette fel a legfontosabb kérdését Jongdae, majd Kyungsoo kezébe csúsztatott egy szálat.

      - Akkor tudta meg apám, hogy meleg vagyok - vette ajkai közé a rudat. Kikapta Dae kezéből a gyújtót, és egy egyszerű mozdulattal már parázslott is a vége a nikotinos halálnak.

         - Azóta már elfogadtak? - kíváncsiskodott a göndör hajú tovább, majd ő is meggyújtotta a szálat.

 Kyungsoo néma csendben ült barátja mellett. Nem akart ilyenekről beszélgetni, elvégre nem azért jöttek, hogy feltárja az életét.

      - Tudod... Ez nekem kicsit fájdalmas téma. Ugorhatunk? - mosolyodott el szelíden, és kifújta a tüdejébe juttatott füstöt. Jongdae is elmosolyodott, majd közelebb csúszott a nagy szeműhöz.

      - Persze, sajnálom! - karolta át a másik vállát, kifújta ő is a füstöt, és óvatosan a másik ajkaira hajolt.