Fájdalom. Ez a szó jellemezte a mindennapjaimat. Jövőhéten lesz három éve, hogy itt hagyott. Ő volt az egyetlen támaszom mégis egy egyszerű mozdulattal vetett véget az életének. Ha nem csapom rá a telefont, ha nem mondom neki el annyiszor, hogy csinálj, amit akarsz talán még ma is közöttünk lenne.
Szerettem mindennél jobban, de ő túl mohó volt. Magának akart mindent, azt hitte ezzel majd megtud ijeszteni és szaladni fogok hozzá. Bárcsak így lett volna.
Hangos telefon csörgésre ébredtem. Idegesen néztem a képernyőre majd elmosolyodtam mikor megláttam a nevét. Férfias hangja simogatta dobhártyámat, hátamon végig szaladt a hideg, kezem pedig megremegett. Szerelmes szavaival keltett majd megkérdezte nincs-e kedvem elmenni vele megvenni a karácsonyi ajándékokat. Sajnos le kellett fújni, mert az egyik munka társammal kellett megbeszélésre mennünk. Idegeskedni kezdett. Ordított és azt hajtotta biztosan megcsalom, magyarázkodni kezdtem, de ő csak azt hajtotta, ha nem megyek el vele felejtsem el.
Aznap nem találkoztunk, hívtam mikor volt időm, de nem vette fel. Írtam neki ezer meg ezer üzenetet, de ő nem válaszolt egyre sem. Hulla fáradtan estem be az albérletembe. Csak arra vágytam, hogy a valagomat a kényelmes kanapén érezhessem. Ledobtam a cipőmet, épp a kabátomat vettem le mikor telefonom rezegni kezdett majd meghallottam a hangját. Talán kicsit beteges, de beállítottuk egymás nevetését csengő hangnak. Zsebembe nyúltam majd mikor megláttam a képernyőn a nevét azonnal fel is vettem. Halkan szólt bele, éreztem már az első szavánál, hogy elég illuminált állapotban van. Mindig ivott, ha rossz kedve volt.
- Kicsim! Biztos, hogy nem jössz el velem? Tudod, hogy mindig anyával mentem, de mióta meghalt... azóta gondolkozom az öngyilkosságon. - néha megbotlott a nyelve, hangja fel s alá futkározott.
- Ne mondj butaságokat! - próbáltam tartani benne a lelket.
- A konyhában vagyok. A nyakam körül kötél... Kérlek! - suttogta az utolsó szót.
- Micsoda? - akadtam ki teljesen. Sokszor hajtotta, hogy felakasztja magát. Sőt, ha ivott -ami Hyeeong asszony halála után mindennapos volt nála- akkor mindig felhozta. - Ne csinálj semmi hülyeséget! Én szeretlek. De most nem fogok két órát autózni. Te is tudod, hogy pénteken megyek hozzád! - próbáltam minél nyugodtabban beszélni, de ő ismét ordítani kezdett.
- Tudom, hogy csak elviselsz. Sose tudnál annyira szeretni, mint én téged! Te is tudod, hogy nincs senkim. Beléd kapaszkodok! Nem jössz akkor most elköszönök! - próbált meggyőzni.
- Tudod, hogy utálom mikor zsarolsz! Ne mondj ilyeneket menj és feküdj le! Holnap beszélünk! - tettem volna le mikor megszólalt.
- Szeretlek! - motyogta majd csak a fura hangot hallottam. Kinyomta.
Bekapcsoltam a tv-t és valami értelmes után kutattam. Leragadtam a híreknél, elfogták, meghalt, autó baleset, bíróságra ment, megverték és a többi hülyeség.
Reggel ismét a nevetésére keltem. De most nem mosolyogtam mikor megláttam a nevet.
- Halló? - szóltam rekedtes hangon a telefonba.
- Jó reggelt. Maga Park ChanYeol ugye?
- Igen... - válaszoltam félve.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy Oh Sehun elhunyt.
Hallottam a rendőr idegesítő hangját a fülembe, amit felváltott Párom nevetése. A feketeségből kilépett Ő majd felém szaladt. Két évvel volt nálam fiatalabb mégis egy magasak voltunk, megállt majd világos haját kezdte igazgatni valamiféle tükör előtt miközben mosolygott. A háta mögött megjelentem én is, apró csókot nyomtam tarkójára mire felém fordult.
- Hol voltál ilyen sokáig? - kérdezte mosolyogva. Gyönyörű fehér fogait mutogatta nekem, míg én csak egy lágy csókolt nyomtam ajkaira.
- Tudod én próbáltam sietni utánad, de nem sikerült. Sokszor volt a fejem a víz alatt, de rendesen lélegeztem utána. Kést ragadtam, de az sem segített, mert a hülye YiFan megtalált. Végül abba a helyzetbe kerültem, mint te. Álltam a konyhába egy kötéllel a nyakamba, kirúgtam magam alól a széket és végre melletted vagyok! - csókoltam meg hosszasan majd kézen fogva indultunk el a fehérség felé, mert itt együtt lehetünk örökké...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése