Félreértés

 Baekhyun

     - Chanyeol - simítottam fedetlen vállára kezemet. Meztelen, hatalmas hátával szemeztem egy bő órán keresztül, míg azon gondolkoztam mégis mit tegyek, hogy végre ismét lángolhasson köztünk az a mindent elsöprő szerelem, mint tíz hónapja. Zúgott a fejem, a szám kiszáradt, a lelki fájdalmam, a hiánya fizikailag jött ki rajtam. Érezni akartam őt megint, mint régen, mint mikor összeköltöztünk, alig egy éve. Az első két hónapban elvesztünk a rózsaszín ködben, én szinte úszkáltam, és nem akartam kimenni a partra, de párom másképp gondolta.

    Eltávolodott tőlem, nem jöttek össze a dolgaink, sosem egyszerre végeztünk a munkával. Ő túlórázott, én pedig azért, hogy ne legyek egyedül, néha bevállaltam az éjszakai műszakot is. Váltottuk egymást a lakásban, a konyhában, az ágyban, már csak akkor érezhettem úgy, mintha mellettem lenne, ha beledőltem a szétzilált ágyba, és megcsapott a párnába ívódott illata. Gyomorgörccsel keltem, azzal feküdtem, féltem, hogy elvesztem az én Chanyeolomat, hogy az a fiú, akibe belehabarodtam, aki felkavarta az életem, eltávolodott és a munkájának él.

     Aznap reggel szerettem volna végre kihasználni, hogy szabadok vagyunk, együtt lenni, érezni őt. A boldog és mindig is optimista lelkét az enyémnek simulni, vastag, édes ajkait az enyémen.

   - Drágám - suttogtam tarkójára, ahogy átkaroltam derekát, majd ujjaimat fedetlen hasára simítottam. A régi kockái, amikre oly' szorgosan edzett eltűntek, helyette egy apró, puha pocakja volt, amit én ezerszer jobban szerettem.

     Lassan szuszogtam tarkójára, majd reszketeg csókot nyomtam régen érzett bőrére, megremegtem, gyomrom bucskázott egyet és a tenyerem, mely hasán pihent izzadni kezdett. Úgy viselkedtem, mintha egy buli utáni kínos reggel lett volna, mintha rettegtem volna attól, hogy aki mellettem fekszik egy csúnya és bunkó fiú, pedig az állítólagos élettársam volt mellettem.

     - Baby - morogta halkan, majd magára húzta a takarót, kisebb hezitálás és hangosabb sóhaj után felém fordult.  Hirtelen jött közelségétől enyhén bepánikoltam, féltem, hogy őt már nem is érdeklem, megunt, esetleg talált valaki mást maga mellé és azért nem vett ki egyetlen szabadnapot sem, míg én szerdánként és szombat esténként egyedül szenvedtem itthon, nélküle. Az is megfordult a fejemben, hogy a főnöke egy munkamániás és erőszakkal tartja bent, de minden este kaptam tőle egy „jóéjt” sms-t. Ennyire méltatott, se több, se kevesebb.

    - Jó reggelt - nyitotta fel óvatosan gyönyörű szemeit, majd rózsaszín ajkait elnyitva szusszantott egyet, ujjait a csípőmre vezette, majd fejét a mellkasomba temette. Ujjaim kissé remegtek, nem tudtam mi tévő legyek, simítsak a hajába, netán lapockáját kezdjem el simogatni? Vagy ne csináljak semmit és várjam meg, míg nem közli korán reggel, hogy már nem kellek neki?

    - El sem hiszem, hogy itt vagy mellettem reggel, hogy nem kell bemennem két teljes hétig, hogy végre veled foglalkozhatok - támaszkodott meg alkarján, majd arcomra simította forró és hatalmas tenyerét. Akár egy macska úgy bújtam érintésébe, hiányzott, annyira, de annyira hiányzott minden, ami ő.

    - Chanye -- próbáltam kiejteni kissé feldagadt párnáim közt nevét, de ő enyhe mosollyal ajkain rázta meg a fejét, és nyakamba nyomva arcát apró puszit hintett felforrósodott bőrömre. Úgy éreztem magam, mintha elsőre lennénk egymás mellett, mintha nem is tudnám milyen vele. Szerettem őt, mindennél jobban, de a kétely ott volt bennem, mi van, ha ez az egész csak álca, ha csak megszokás vagyok neki?

     - Chanyeol, beszélgessünk - húzódtam el tőle teljesen pírba borult arccal, akár csak egy rózsa.

   - Miről szeretnél beszélgetni, baby? - nézett rám mosolyogva, mire az én ajkaim is felfelé görbültek, párom mosolya mindig képes volt felvidítani, elfeledtetni velem a problémáimat, olyanok voltunk, mint az időjárás. Én voltam a kiszámíthatatlan rossz, esős, szeles, aki bármelyik pillanatban elronthatta a kedvet, míg ő volt maga a Nap, mely már megjelenésével is képes volt elűzni a rosszat, és, ha a kettő találkozott valami csodásat alkottak, az esőben kivirágzó napsugarak, gyönyörű, sokszínű szivárványt.

     Éreztem, ahogy elönt a forróság, ajkai közül hallani a baby megszólítást maga volt a menny. Nem értettem sosem miért használja ezt a szót, furcsának hatott, hisz az előző kapcsolataimban sosem becéztük egymást a másik féllel. Talán pont ezért is szerettem meg ennyire őt, ezzel a szóval úgy éreztem az övé vagyok, birtokol és nekem nem is kellett több. Csak szerettem volna, ha az állandó mosolyok, az egész délután ágyban töltés lustálkodással és az apró, szerelmes csókok, a folyamatos kiskutyáról való beszélgetés visszatérne.

     - Rólunk - suttogtam lehunyt szemekkel. Ujjai fürgén járkáltak a tarkómon, én pedig azt hittem azonnal letámadom, és megteszek minden olyat, amiben már túl régen volt részem.

     - Muszáj? - szinte láttam a szemeiben a nemtörődömséget.

Megállt bennem az ütő, szemeim kipattantak, és meghaltam egy pillanatra. Tudtam, hogy szakítani fog, éreztem a zsigereimben, hogy már nincs benne semmi szenvedély, hogy a munkájának él és én már semmit sem jelentek neki. Szemem világa elhomályosodott, az orrom bizseregni kezdett, sírni akartam, de Chanyeol ajkai miatt nem tudtam.

     Lassan ízlelgette rég elfeledett párnáim, míg én hajába csúsztattam az ujjaim és felsóhajtva élveztem a réginek tűnő pillanatokat. Nem szólalt meg, csak kitartóan ízlelgetett, nem tett semmi rosszat, csak óvatosan simogatta felforrósodott bőrömet.  Hangosan szuszogott bele számba, míg én remegve vártam, hogy történjen valami, valami új, valami, ami régen megszokott volt, de mára már elfeledett álomképek voltak.

     - Baekhyun - motyogta ajkaimba, mire én megremegve alatta, próbáltam nagy levegőket venni, elhinni, hogy mindez ténylegesen megtörtént. Lehunyt szemeimnek köszönhetően összegyűlt könnyem lassan folyt végig kipirosodott arcomon. Utáltam, hogy ilyen érzékeny vagyok, hogy kézzel-lábbal kapaszkodok egy olyan emberbe, aki talán már nem szerelmes, aki édes hazugságokba ringatott minden smsével, minden érintésével, és talán az egész létezésével. Nem akartam olyan világban élni, ahol semmibe vesznek, ahol butaságokban hiszek, ahol... a szerelmem mézesmadzagot rángat előttem.

     - Ne tedd nehezebbé! - Megembereltem magam, nem lehetek ennyire gyenge, össze kell szednem magam, kiállni saját magamért, és felfogni, hogy mindennek vége lesz egyszer. Elveszthetem őt, aki miatt feladtam a családomat, aki miatt újra be kellett illeszkednem a társadalomba, meleg férfiként.

     Erőszakosan töröltem le a könnyemet, majd mellkasánál toltam el magamtól, tényleg nem akarom elveszteni, de meg kell értenie, hogy ez nem megy így. Minden este azon aggódtam, hogy mi van vele, hogy jól van-e, betegnek érzi-e magát, nem tudtam mi van a családjával, azokkal, akik régen támogatták, egyszerűen megszakadt a kapcsolatom vele, miközben együtt voltunk, egy lakásban éltünk.

      - Baekhyun ugye... ugye nem az van, amire gondolok - húzódott hátrébb, majd hátát a falnak vetve halántékát kezdte el masszírozni. Hangja megremegett, éreztem a kisugárzásán, hogy megijedt, hamis elméleteket gyártott, pedig én jó fiú voltam, nem tettem semmi rosszat, mindvégig kitartottam mellette, elvégre hűséget fogadtam neki, azzal hogy azon a téli, havas napon elé állva összekulcsoltam az ujjainkat és teljesen vörösbe burkolózva elmondtam neki, hogy kedvelem őt.

      - Tudom... tudom, hogy elhanyagoltalak, nem figyeltem rád, nem vettem ki szabadságot, de... ne mond azt, hogy találtál valakit, nem szeretsz, vagy azt, hogy már valójában egy hónapja tervezed, hogy itt hagysz - suttogta maga elé a szavakat, remegő hangszínnel. Nem néztem rá, legbelül tudtam, hogy azt hiszi majd, én vagyok a bűnbak, én tettem tönkre azt a csodát, amit együtt felépítettünk.

     A szívem zakatolt, éreztem a fülemben, ahogy a vérem áramlik, kimelegedtem és ismét úgy éreztem sírni akarok. Sírni, hogy kiengedjem a felgyülemlett feszültséget.

     - Ne sírj, ne legyél önző és ne hagyj itt. Szükségem van rád, baby!

      Suttogása miatt összeszorított fogakkal próbáltam a sós cseppeket visszatartani, remegő ujjaimmal a takaróba markoltam, majd fejbe vágott a gondolat, miszerint azt hiszi ennyi volt, be akartam neki bizonyítani, hogy én még mindig úgy érzek iránta, mint eddig. Megtöröltem nedves bogaraimat, egy nagyobb lendülettel átlendítettem a lábam az övén, majd az ölébe ülve, erőszakosan húztam magamhoz, hogy aztán nyakára egy reszketeg és még kissé bizonytalan csókot nyomjak.

     - Nem hagyhatsz itt érted? Nélküled nem akarom az életet. A jövőm csak veled teljes - szakadozott levegővétele, a pizsamám átázása és az elnyomott hangja biztosított arról, miszerint sír. A fenét, Park Chanyeol, akit 2016. december tizedike óta szeretek, ott zokogott a vállamon a butaságunk miatt.

 Kétségbe esettek voltunk, ő félt, ahogy én is, nem tudtam mi van vele, akartam őt, minden atomjába fülig szerelmes voltam, neki szüksége volt rám, belém kapaszkodott, mikor elvesztette a kishúgát, én pedig segítettem neki.

    - Szeretlek Baekhyun, megértesz igaz? Esküszöm neked, hogy nem lesz több ilyen, túl sokat kértem már tőled, de... neh... csak ne hagyj el te is, mert belehalok - egyre csak zokogott, én pedig védelmezően húztam mellkasomra a fejét. Tehetetlen voltam, nem tudtam megállítani, nem arra figyeltem, amit mondott, a szívem majd' szétszakadt az érzés miatt, megríkattam a szerelmemet egy félreértés miatt.

     Eltolva magamtól a szemébe néztem, elmosolyodva töröltem le könnyeit, majd a falnak döntöttem a fejét. Megtámaszkodva a falba, óvatosan csúsztam előrébb az ölében, majd ajkaira hajolva lassan nyomtam össze párnáinkat. Láttam egy pillanatra a szemében az értetlenséget, nem tudta mire készülök, teljesen vak vágányon száguldott, miközben én is rettegtem a legrosszabbtól.

    - Szeretlek, és nem hagylak el. Azt hittem már teljesen elfelejtettél, találtál valaki mást, megcsaltál és azért nem fogadtad el a felajánlott szabadnapokat. Vártam rád, minden szombaton ültem az ágyban, kezemben a telefonommal, míg a tévében valami elcsépelt, idióta dráma ment, vártam a „jóéjt” üzenetedet, aztán hatalmas lyukkal a lelkemben feküdtem az üres ágyba, hogy a párnába szorítva a fejem próbáljam meg a hiányodat pótolni.

     - Ne mondj többet, így is rosszul érzem magam. Sajnálom, de... nem mondhatok semmit arról, ami miatt ennyit dolgozom, viszont azt tudnod kell, hogy sosem lennék képes arra, hogy azok után, amin keresztül mentünk megcsaljalak.

     Reszketeg tenyerét óvatosan simította a derekamra, míg én jólesően felsóhajtottam, majd a nyakába bújva közelebb húzódtam mellkasához. Éreztem kalimpáló szívét, felforrósodott bőrét és szeretni vágyó valóját. Nem sokáig szuszogtam közel hozzá, hisz teljesen égtem a vágytól, hogy kifulladásig, netán addig csókolózzunk, míg ajkaink fel nem dagadnak. Homlokomat az övének döntve néztem még enyhén könnyes szemeibe, ő pedig karom alatt átvezetve kezét lapockámra simítva nyomta össze mellkasunkat, majd lehunyt szemekkel várta, miszerint meg csókoljam. Pillája megremegett, ajkai között óvatosan fújta ki a levegőjét, éreztem remegni, tudtam, hogy mondani fog valamit, vagy bocsánatot akar kérni megint, vagy valami más, de én nem akartam. Csak azt, hogy a lakásunk fülsértő csendjét a halk cuppogásunk váltsa fel, a mozdulataink hangja, ahogy egymás karjaiban fekve csókoljuk a másikat, és éreztetjük a szeretetünket.

   Ajkaimat óvatosan nyomtam az övére, majd erősen hajába markolva szinte görcsösen húztam magamhoz, nem akartam elszakadni tőle, oly' régóta nem volt már mellettem, minden pillanatban csak rá vágytam. Felduzzadt, nyálas párnáimat óvatosan mozgattam az övén, míg párom kezeit csípőmre szorította, majd szinte fájdalmasan felmorranva szuszogott. Felemelve csípőmet öleltem magamhoz, a szívem hevesen kalimpált, majd' kiesett a helyéről, édes ajkai miatt nem tudtam semmire sem figyelni körülöttem. Ha valaki kiszakított volna ebből az észveszejtő csókból és megkérdezte volna milyen színű a már egy éve a földön fekvő szőnyeg valószínűleg hatalmas butaságot válaszoltam volna. Hisz kit érdekel -az amúgy fekete és bordó- szőnyeg, mikor talán életem egyik legszerelmesebb csókját élem át?

     Remegve és enyhe gombóccal a torkomban észleltem, ahogy párom felbátorodva vezette nyelvét végig alsó párnámon, kissé megilletődve, borzalmasan elpirulva csúsztattam le a kezeimet nyakából, majd melleire simítva a kezem kezdtem el cirógatni felforrósodott bőrét. Ujjaimat lassan húztam végig kulcscsontja mentén, mire óvatosan nyögött fel a maga férfias hangjával. Kezdtem elveszteni a nyugodt, szerelmes énemet, feltüzelt, a szerelem parazsa felégetette a saját valómat, mindennél jobban akartam Chanyeolt, minden értelemben.

    - Baby... - sóhajtott fel elválva tőlem, majd nyelvét kidugva nyalt végig kissé felduzzadt párnámon. Lehunyt szemeimet kelletlenül nyitottam fel, nem akartam ránézni, féltem, hogy valójában csak egy gyönyörű, élethű álom, de ahogy megéreztem a forró tenyereket gömbölyödő fenekemen, ajkaim közt elfúló hang szökött ki. Fejemet hátra hajtva haraptam alsó párnámba, mire ő a nyakamra nyomott egy óvatos puszit. Körmeimmel lassan szántottam végig feszülő mellkasán, annyira szerettem, oly' annyira hiányzott a fizikai kontaktus, hogy remegtem, nem azért mert baj volt, mert féltem, hanem mert egyetlen forróbb érintésétől felizgultam.

     - Nem így akarok visszalépni a kapcsolatunkba, Baekhyun.

  Elmosolyodva öleltem át nyakát, majd közel hajolva hozzá görbülettel az ajkaimon hajoltam közel hozzá. Akartam őt, annyira, de annyira, nem érdekelt, hogy mit akar, nem volt hangulatom semmi romantikushoz, szerettem volna, ha testünk kéjes hullámokban ringatózna, ha teljesen elvakulva könyörögtem volna az orgazmus istentelen szépségéért.

     - Ne hívj így - ráztam meg a fejem, füléhez hajolva felülkerekedtem a vágyaimon - azt akarom, hogy ismét érezzem a szereteted.

    Nem ellenkezett, ami nekem még inkább tetszett. Nem tagadhatja meg tőlem, olyan régen éreztem őt, ezzel bebizonyíthatta, hogy nem idegenkedik a rég látott és érzett testemtől. Semmi változás nem volt rajtam, ugyanolyan kis vézna senki voltam, mint régen, nem nőttem, ő mégis olyan lassan simított végig rég elfeledett bőrömön, hogy remegtem.

     Nyelve olyan helyeken járt, hogy teljesen zavarba jöttem, hangja ajkaim között halt el, zakatoló szívvel és heves szuszogással mosolyodtam el, miközben a párom göndör, fekete tincseit csavargattam ujjaim között. Éreztem minden porcikámmal, nem akartam elhinni, hogy annyi átizgult éjszaka után, egymás mellett voltunk, szerettük a másikat és úgy éreztem végre visszakaptam a szerelmemet.

     - Nem megyünk el valahova? Csak mi ketten, kézen fogva, apró puszikat váltva és közben a karácsonyra is rákészülhetnénk, anyáék biztos boldogan fogadnának minket - hangja rekedt volt, kissé elfúló és szinte simogatta a dobhártyámat. Fejét megrázva hajkoronája megmozdult, a besütő napfénynek köszönhetően megcsillantak fekete hajszálai, akárcsak a gyémánt. Leizzadt valója nekem tapadt, csókot nyomott mindkét mellbimbómra, majd legurult rólam. Én remegve kaptam arcom elé, utáltam, hogy még ennyi idő után is képes volt zavarba hozni, miatta olyan vörös lettem mindig, akár a vér, mely oly' hevesen kering bennem minden pillanatban.

    - Szex után szeretnél randizni? - kuncogtam a fordított sorrenden, majd megéreztem selymes, imádott bőrét az enyémen. Elhúzta a kezemet bíborba költözött arcom elől, majd fölém támaszkodva lassan hajolt felduzzadt ajkaimra.

 - Mi nem szexelünk, szeretkezünk, baby - nyalt végig ajkain, majd nyakamba hajolva nyomott csókot bőrömre.

    Bár teljesen abban a hitben éltem le két hónapot, hogy minden elromlott köztünk azon a napon, december tizedikén minden megoldódott.

    Mi továbbra is együtt maradtunk, nem remegett meg a léc a lábunk alatt többet, Chanyeol figyelt rám, én pedig egy kiskutyával háláltam meg neki, sosem engedtem, de úgy gondoltam ezzel magasabb szintre emelhetjük a kapcsolatunkat. Így minden rendbe jött, és együtt éldegéltünk.

    Chanyeol, én és Toben.