Ha szeretsz... [5]

Sehun

   Zakatoló szívvel kapaszkodtam Chanyeol felsőjébe, hiába bíztatott, hiába mondogatta, miszerint minden rendben lesz, én féltem. Túlságosan is féltem attól, ami ezek után következett. Az alatt az alig tíz perc alatt bebeszéltem magamnak, hogy le fogunk bukni, elkapnak minket és a szülőházamba rohadok meg, egy nővel az oldalamon, gyerekekkel körülöttem, akik majd az én sorsomra jutnak.

   - Sehun, ne gondolj butaságokra. Kérlek, ne hagyj cserben! Ne tedd ezt velem, már mindent olyan szépen kiterveltem, gyere velem. Haza! – szorított rá a kezemre, majd a szemeimbe nézve szinte könyörgött nekem. Ha úgy lett volna még a térdére is ereszkedik és keresztbefűzi az ujjait, csak menjek vele. Én pedig nem akartam, hogy elrontsam a saját sorsomat, aminek a vége talán happy end-del záródhat, így bólintva öleltem meg páromat és nyomtam egy bíztató csókot remegő ajkaira.

   Olyan gyorsan történt minden körülöttem, az egyik pillanatban az erkély melletti ereszen csúsztam le, a másikban pedig már a bokrok mögött térdepeltem derékig sárosan. A szívem a tokomban dobogott, nem bírtam leküzdeni onnan, Chanyeol kezét szorítottam, a másik kezemben a bőröndöm fogantyúját szorongattam, míg a lelkem valahol máshol járt az agyammal karöltve. Nem tudtam hova megyünk, nem tudtam mikor kell indulnunk, és végképp nem tudtam helyes-e ez az egész, amit mi csináltunk akkor abban a percben. Meginogtam, megint, és már nem is akartam elmenni a párommal, nem akartam semmi olyanba belevágni, ami szinte láthatatlannak tűnt, szerettem Chanyeolt, nagyon, de túl nehéznek tűnt. Egészen addig, míg meg nem jelent a kerítés előtt egy hatalmas szürke terepjáró, tudtam, hogy a Chanyeolé, és valahogy azt is éreztem, hogy nemsokára indulnunk kell. A lehető legerősebben szorítottam szerelmem kezét, mire ő felém kapta a tekintetét. Láttam a szemeiben némi félelmet, mégis bátorság csillant a Nappal együtt. Azok a sötétbarna szemek szinte a lelkemben turkáltak, keresték a bizalmat, amit én egy sóhajjal és egy lágy csókkal mutattam ki.

    Teljesen, száz százalékig bíztam benne, sosem volt semmi kétségem, mégis a lelkiállapotom akkor még nem tért vissza a helyére. Jay –aki egy őr volt- odasétált párom kocsijához, bekopogott az ablakon, ami azon nyomban lehúzódott. Egy sötét hajú nő ült a volán mögött, száját és az orrát maszkkal takarta, ujjaival erőteljesen a kormányba kapaszkodott, és egy gyönyörű gyűrű csillant meg az ujján. Valószínűleg beszélni kezdett és kérdezősködött, mert Jay kikapta a fülében lévő dugót, rákönyökölt az ajtóra és a kocsiba hajolva mutogatott a nőnek, akiről nem tudtam ki az. Nem is volt időm gondolkozni, amin Jay bentebb hajolt azon az ablakon Chanyeol felrántott a bokor takarásából, válla alá kapta a nehéz bőröndömet és lassú léptekkel húzódott a falhoz. Bár tiszta mocsok voltam akkor nem zavart, csak mentem a párom után és figyeltem, hogy a kamerák látókörébe ne essek.

    Viszont, ha bele is kerülök, a képbe nem tudnak szólni Jaynek, hisz a fülében nem volt semmi, hiába ordított volna bárki is a mikrofonban, ha ő nem hallja. Így akár be is mehetett volna a kapunk bárki, akár egy tolvaj is, mert a kapuban csak ő állt, senki más. A másik csávó –aki név szerint Mong- a bejárati ajtó előtt őrködött, ami takarásban volt, hála egy tujának.

   Alig mertem levegőt venni, mikor a nyitott kapuhoz értünk, ennek a nagy mamlasznak ott kellett volna állnia, megkérdezni, hogy hova-hova fiatalember, mint ahogy mindig, de lefoglalta a nő, így mi simán ki tudtunk lopakodni. Végig lépkedtünk a kerítés mentén a kocsi ellenkező irányába, nem kockáztattunk, gyorsak voltunk, halkak és leginkább idegesek. Talán háromháznyit mentünk, amikor az utcasarokra értünk, mi befordultunk, mire én azonnal a földre rogytam, a szívemhez kaptam és próbáltam megállni, hogy ne köpjem ki a tüdőmmel együtt a szívemet is. Zihálva néztem fel a fölém tornyosuló Chanyeolra, aki a homlokáról törölte le az izzadságot, majd rám pillantva elmosolyodott. Leguggolt, én pedig elfelejtettem levegőt venni, ahogy azokba a boldogságtól könnyfátyolos szemekbe pillantottam.

  - Akkor szoktál ilyen csapzott lenni, mikor szeretkezünk – kuncogott. Forróság áradt szét a mellkasomban, szerettem volna a nyakába csúsztatni a kezemet, hevesen megcsókolni, ráharapni a vastag és ízletes alsó ajkába, de valami megzavart.

   - Azt hittétek ennyi?

   Jay rideg hangneme miatt a gerincemen végig cikázott a hideg, olyan volt, mintha egy villám csapott volna belém. Túl könnyűnek tűnt!

   - Futás – mosolygott továbbra is a colos, majd megragadta a kezem, a bőröndöm és szélsebesen futni kezdett vissza a ház felé. Összezavarodtam. Nem értettem miért visszafelé megyünk, hova lett a kocsi, hol van a nő, amikor simán bepattanhatnánk és elvihetne minket? Miért hittem el egy pillanatra, hogy minden rendben ment?

   - Oh Sehun! – kiáltott utánam az a kiállhatatlan őr – Ha nem akar rosszat, akkor legyen szíves megállni. Kérem, hisz én csak a munkámat végzem, a kiszabott parancsot teljesítem! – Az egész utcát az üvöltés tette hangossá, a fejem pedig kezdett megfájdulni a hangzavartól és a futástól is.

    - Ha a munkáját végzi, akkor hallgatnia kell rám, hisz az én családomtól kapja a fizetését, szóval azt parancsolom, hogy álljon meg ott és hagyjon elmenni! – ordítottam vissza, míg Chanyeol kezét szorítottam. A talpcsattogás abba maradt, csak a saját zihálásomat hallottam, illetve a szívemet, ami a fülemben dobogott. Zavart voltam, teljes mértékig értetlenül álltam a dolgok előtt, nem tudtam mitévő legyek?

 Chanyeolra pillantottam, aki egy büszke mosollyal jutalmazta visszaszólásomat, majd hevesen kapkodva a levegőt befordult az utca végén. Nem foglalkozva semmivel azonnal megragadta a vállaimat, erőszakosan a falhoz nyomta félelemtől és az adrenalintól remegő valómat, ezek után pedig teljesen hozzám simulva vadul tapadt ajkaimra. A hirtelen jött intenzivitástól egy erőteljes nyögés halt el párom ajkai között, majd azonnal megkapaszkodtam a pólójában, ahogy felfogtam a helyzetet.

   Nyelvemmel édesen simogattam ajkait, míg ő hatalmas, forró tenyerével a fenekembe markolt, ismét felnyögtem ezúttal viszont a meglepettség miatt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is képes lett volna a nyílt terepen nekem esni, de megtette. Sokszor indult be, ha épp sétáltunk a parkban, vagy mikor az állatkertben hülyéskedtünk és már sírtam a nevetéstől, mert a műanyag elefánt ormányával játszadozott, elég félre érthetően. Akkor is behúzott a mosdóba, azonnal hozzám tapadt, és én minden ellenkezés nélkül oda adtam neki magam, mert szerettem.

   Viszont úgy gondoltam, nem túl jó ötlet ezt az egészet az utcán folytatni, még a végén elkapnak minket és örökre száműzve leszek abba a borzalmas házba.

    - Chan - támaszkodtam meg a mellkasán, majd eltoltam magamtól, hogy izzadt valójára nézhessek. Mosolyogva, még mindig kapálózó szívvel adtam egy puszit elnyílt ajkaira, majd magamhoz szorítottam.

   - Menjünk haza - hunytam le a szemeim. Hallottam a szívének minden egyes dobbanását és tudtam, hogy valójában, egy szeretetteljes, és boldog mosoly csücsül az ajkain.

*°°*

  Teljes lelki nyugalommal léptem át Chanyeol lakásának a küszöbét, viszont megtorpantam és elképedtem. Ez alatt a pár hét alatt teljesen megváltozott a kecó. Nem voltam hozzászokva azokhoz a színekhez, amik akkor domináltak például a konyhában, amibe pont be lehetett látni a folyosónak hála.

  Valójában az egész lakás olyan, Park Chanyeolos volt. Az előszobában csak egy cipős szekrény, egy kabátakasztó és egy lábtörlő foglalt helyet. Minden fehérben pompázva. A falak továbbra is bézs színűek voltak a plafon fehéren rikított, míg a padlón biztonságot éreztető, barna parketta húzódott.

   Csak lehajítottam a cipőmet és azonnal a mosdóba igyekeztem, ennyi izgalom után eléggé megtelt a húgyhólyagom.

 - Nyuszi - nyitott be párom, miközben épp a dolgomat végeztem.

 - He? Mióta vagyok nyuszi? - húztam fel a szemöldököm értetlenül, mire ő átkarolta a derekam és szabadon hagyott nyakamra nyomott egy puszit.

 - Chan... pisilek - rántottam el a fejem, majd befejezve elraktam magam, és lehúztam a vécét.

 - Szeretlek.

 - Most brunyáltam, kezet mosok, feltérképezem a lakást, ha már itt kell megöregednem és...

 - Mocsok - kaptam el a karomat, majd egy álnok vigyorral az ajkai szegletében húzott magához. Pedig csak a kezemet mostam meg.

 - Nem kell itt megöregedned, de tudom, hogy szeretnéd - húzódott teljes mosolyra szája, hófehér fogai megcsillantak a lámpa sárgás fényében, míg szemeiben lágy érzelem húzódott.

 - Akkor asszem' lesz időm felfedezni - hízelegtem felé fordulva, tomboló szívvel. Kezeimet lassan simítottam végig nyakán, majd megkapaszkodva benne magamhoz rántottam, meg akartam csókolni, de úgy éreztem már nem kell kapkodnom. Szabad vagyok, ráérek, így aztán elfordulva tőle a tükörhöz léptem, amit szintén lecserélt. - Mondjuk sok változás van, ez például eddig háromszögekből állt. -Láttam a hátam mögött a leblokkolt fejét, hála a tükörnek, gonoszul elmosolyodva támaszkodtam a mosdókagylóra, majd vártam, hogy felébredjen.

 - Pá. Mentem aludni, egész este nem pihentem!

  Ott hagytam és a hálóba igyekeztem, ami a rövidke folyosó jobb oldalán volt, közvetlen a bejárati mellett. Kinyitottam az üvegezett, barna keretes ajtót és meglepve kapkodtam a szemem.

A parketta itt sokkal sötétebb volt, mint kint, már szinte feketének mondtam volna. A falak kávészínben pompáztak, egy-egy tapéta csíkkal, amin tényleg folydogáló kávé, és kávéscsésze foglalt helyet. A bútorok feketén simultak egymáshoz a jobb oldali falon. Az ágy a szekrényekkel szemben állt, a keret íves volt és mélybarna, a huzaton pedig egy édes Zootropolisz-os nyuszi, róka kombó volt. Még akkor néztük meg, mikor egyszer átszöktem hozzá Jongintól. Nem akartam tőle semmit, csakhogy szeressen, így aztán megnéztünk egy mesét. Bár teljesen kitűnt a szobából, de illett hozzánk, ő volt a róka én pedig egy buta nyuszi, aki nem is olyan buta.

 - Tetszik? - ölelt át mosolyogva, majd a nyakamba nyomott egy puszit, mire megremegett a lábam és kis híján összeestem a karjaiban.

 - Ugye nem aludtál még abban az ágyban? És én ezért vagyok a nyuszi, igaz? - fordítottam felé a fejem, majd teljesen meghatódva nyomtam puszit ajkaira.

 - Tényleg szeretlek - fordultam bele ölelésébe, majd nyakát átkarolva lassan csókoltam édes ajkaira, melyek csakis az enyémek voltak!

VÉGE