Sehun
Éjszaka kopogásra ébredtem. Hirtelen azt sem
tudtam hol vagyok, megmozdulni alig bírtam, fájt a szemem, nem akartam
kinyitni, és a hangos kopogás miatt megfájdult a fejem is. Erőszakosan
dörgöltem a szemeimet, majd az éjjeliszekrényen lévő kis órára pillantottam.
Fél három múlt hét perccel, túl sokat aludtam, és úgy éreztem, hogy tudnék még,
de a folyamatos kopogás az erkély ablakon nem hagyott. Nem tudtam mi a fene van,
ki az az idióta, aki zaklat ilyenkor? Egyáltalán miért jött, és hogy jutott úgy
be, hogy nem áll itt apám az ajtóban és készül arra, hogy az erkélyemen álló
alakot lelője? Lomha léptekkel csoszogtam az ajtó elé, bár a szúró fájdalom
néha bele nyilallt szemembe, kitartóan kerestem a kilincset, hogy kinyissam az
ajtót, és beszóljak annak, aki képes volt felkelteni. Ha csak Jongdae jött
vissza, hogy elmondja, mennyire köszöni azt, hogy összehoztam Baekhyunnal,
biztos lerúgom a másodikról, és remélem nem éli túl. Beköpött, elvitte azt, ami
neki kellett és boldogan él majd, míg én belepusztulok a szerelmem
elvesztésébe.
Azzal viszont nem számoltam, hogy amint
kinyitom, az ajtót a jellegzetes, markáns illat kúszik az orromba, majd egy
erős tenyér simul a derekamra, forró, vastag ajkai pedig az enyémhez érnek.
Akaratosan csúsztatta nyelvét azonnal át hozzám, míg én elvesztem benne, nem
akartam elhinni, hogy kijátszotta a biztonsági rendszerünket, hogy felmászott
az erkélyhez közeli fára és itt van, felfoghatatlannak tűnt, hogy érek neki
annyit, miszerint mindent leszarva eljött hozzám, és elbúcsúzott tőlem.
Éreztem, ahogy hideg ujjai becsúsznak pulóverem alá, majd azonnal hátamat
kezdte el simogatni, míg ajkaival ostromolt, és egyre bentebb lépkedett. Ledermedve
álltam előtte, nem tudtam mit kéne tennem, kihasználni az utolsó éjszakát vele?
Eltolni magamtól és nem bele esni a fájdalmas bűnbe?
- Mi a baj? – szakadt el ajkaimtól mikor
észrevette, hogy hiába ostromolja ajkaimat már több mint két perce, én nem szállok
bele a játékba. Szemeimet összeszorítva
próbáltam a mellkasomra telepedő súlyt elfeledni, mert akartam őt. Mindennél
jobban, átkarolni a nyakát, megcsókolni, kihasználni minden még kihasználható
percet, de ledermedtem. Egyszerűen csak meg akartam halni és nem csalódást
okozni, sem neki, sem a családomnak.
- Sehun... - kezdte el simogatni arcomat
hüvelykujjával nekem pedig ennyi elég volt, eltört a mécses, nem zokogtam fel,
nem bömböltem, mint a délután folyamán. Helyette csendesen, elhidegült tekintettel
figyeltem páromat, ahogy az ő szemeiben is megjelennek a könnyek, és ajkai
lekonyulnak. Azok az ajkak, melyekkel mindig felvidított, amelyekkel, ha
kellett, ha nem kimutatta az irántam irányuló szerelmét. Fájt a szívem, mert
már eldöntöttem, hogy elhagyom őt. Neki is jobb lesz, és nekem is, elvégre van
az a mondás, miszerint, ha valakit szeretsz, engedd el.
- Kérlek, mondj valamit – suttogott, majd egy
reszketeg sóhajjal lépett teljesen közel hozzám. Derekamra simította ujjait,
birtoklóan érintett meg, tudta, hogy az övé vagyok teljes egészemben. Nem
éreztem semmit, csak a fájdalmat, ahogy szétáramlik a mellkasomban, lángoltam,
és úgy éreztem az erdőtűz elindult bennem. Lassan égetett fel mindet, nem
lehetett leállítani, a gyomrom összeszűkült egy kavics méretűre, a szemeimből a
könnyek nehezen hagyták el a helyüket és a torkomba bele költözött a gombóc.
- Sehun ne csináld ezt, kérlek. Itt vagyok
előtted látod? Megcsókoltalak, érzek irántad, te mégis ledermedtél. Ne tedd ezt
velem, gondolj rám is, ha szeretsz, megteszed értem. Ne engedj el. Ne hagyd
magad befolyásolni, ne engedd, hogy most elszakítsanak minket egymástól. Lehet,
hogy vannak hülye szokásaim, hogy már nem olyan vagyok, mint az elején, hogy
már nem vagyok olyan szenvedélyes, de ne engedd, hogy apád irányítson.
Tizennyolc vagy, költözz hozzám, éljünk együtt, vagy bánom is én, csak ne hagyj
el. Kérlek…
Hangja remegett, szinte éreztem, ahogy a
tört, amit apám szúrt a szívembe, Chanyeol teljes erejével forgatja, néha kissé
kintebb húzza, majd ismét megforgatja. Teljesen lefagytam, csak álltam előtte
és azon gondolkoztam, hogy igaza van-e. Elvégre szeretem őt, sőt ez több annál,
mégsem látok arra esélyt, hogy mi egész életünkben együtt legyünk. Ha én
feladom az életemet, akkor már nem lesz kihívás. Nem lesznek olyan izgalmasak a
mindennapjaim, nem kell eltitkolnom semmit, az izgalom ki veszik belőlem, az
életemből, kapok egy unalmas életet, szerelemmel megfűszerezve.
- Chanyeol – suttogtam erőtlenül, teljesen elhaló
hangon. Már a nevével is csak úgy éreztem rosszat teszek, bár szerettem őt, el
kellet engednem. Fájt a mellkasom, szétmart, belülről emésztett, és mindez csak
arra ösztönzött, hogy megmondjam, neki mit gondolok helyesnek az eszem szerint.
- El kell menned! – haraptam azonnal alsó
ajkamba, és elléptem tőle. Nem akartam a közelében maradni, hisz csak még
nehezebben ment volna minden. Erőszakosan töröltem le könnyeimet, majd hátat
fordítottam neki, megráztam a fejem, kifújtam a levegőmet, és szó nélkül feküdtem
vissza az ágyamba.
Szerettem volna elfelejteni, hogy van nekem,
egyszerűen csak szerettem volna megfelelni a normáknak, nem kilógni a sorból,
szeretni valaki olyat, akit szabad. Lehunytam a szemeimet, és próbáltam
egyenletesen venni a levegőt, el akartam vele hitetni, hogy túlléptem ezen,
hogy vagyok annyira erős, miszerint képes vagyok őt elfelejteni pár pillanat
alatt. Kissé megnyugodtam mikor hallottam a lépteit, majd az erkélyajtó
becsukódott, rég bent tartogatott levegőmet kifújtam, és felzokogtam.
Hiába nyomott a mellkasom, hiába éreztem
úgy, hogy meg kéne halnom, nem lehettem önző, gondolnom kellett azokra az
emberekre, akiknek fontos voltam. Észre sem vettem, hogy Chanyeol nevét hajtom,
ahogy azt sem, hogy görcsösen kapaszkodok a takarómba, aminek olyan illata
volt, mint neki. Forró lehelet csapta meg a tarkómat, én pedig hatalmas
lendülettel ültem fel az ágyon és próbáltam felfogni mi történik.
A szívem dobogása kiveszett fülemből, nem
hallottam semmit, csak az éles levegő vételem, nem akartam érezni a mellettem
fekvő, felforrósodott testet, de ott volt. Chanyeol ott feküdt mellettem póló
nélkül, és ezer wattos mosollyal nézett rám.
- Nem megyek sehova nélküled, hiába küldesz el,
én megvárom, míg együtt, kézen fogva távozunk erről a borzalmas helyről! – nyalta
meg ajkait, én pedig azonnal mellkasába bújtam, és ajkaimmal bőrét kezdtem el
ostromolni. Tudtam, hogy butaság megtennünk, tudtam, hogy következményei
lesznek, de el akartam felejteni a külvilágot, és azzal foglalkozni, ami mindig
is a világot jelentette nekem. Érintései miatt felbuzdulva ültem csípőjére,
teljesen rá fekve adtam át magam neki, hogy még minden előtt utoljára együtt
legyünk, érezzem őt, a szerelmét, a vágyat irántam, amit már az első
találkozásunkkor is megtapasztaltam.
Kezeinek mozdulatai, ajkain kicsúszó becéző
szavai, és a testünk ütemes mozgása szinte fájdalmat okozott. Nem azért fájt,
mert bántott, vagy kegyetlen volt velem, úgy vigyázott rám, mint bármikor
máskor, nem siette el, nem hatolt belém kegyetlenül, szeretett, óvott és ez
fájt a leginkább. Zokogva húztam nyakánál magamhoz, hogy sós csókunkat még
inkább elmélyítsem, ajkaimba motyogta azokat a szavakat, amiket mindig is
ismételgetett nekem. Nem volt rest kimondani egy nap többször, mindent megtett,
hogy érezzem a szerelmét, a lángoló tüzet, mellyel elvette az eszem, amivel
sikerült a szívemet neki adnom.
- Ha
hozzám költöznél, nem lenne bajunk – törte meg a meghitt csendet, rekedt, kissé
álmos hangon. Ujjai szüntelen a bőrömet érintették, melyen egy-két helyen ott
virított a fognyoma, éreztem, ahogy minden porcikája az enyémhez ér és ezt
imádtam, mindennél jobban szerettem ezeket a pillanatokat, mikor egymáséi
voltunk, nem zavart minket senki. Kiszáradt ajkaim közt kiengedtem egy apró
sóhajt, majd megtámaszkodtam mellette a matracon, párnáimat megnyaltam, majd
lassan ereszkedtem az övére, hogy még utoljára megízlelhessem őket. Érezte,
tudom, hogy ő is tudta, ez volt az utolsó. Egyik kezével erőszakosan tartott
magánál, míg a másikkal fenekemre simított és belemarkolva húzott magához, még
jobban.
- Csak tudnám miért ilyen nehéz elengedni –
buggyantak ki a szemeiből sós gyémántjai. Reszketeg sóhaj után keserű mosoly
jelent meg ajkai szegletében, visszahúzott párnáira, majd halkan sírva csókolt.
Nem engedett el, kapaszkodott belém, mintha én lettem volna neki az oxigén, mely
nélkül mit sem ér az élet, igaz… szerves része voltam akkor már az életének,
mindent megtettünk volna a másikért, viszont el kellett engednem.
- Ennyi jutott nekünk. El kell menned
Chanyeol. Sajnálom – húzódtam el tőle fájó szemmel.
Fájt, piszokul fájt az, ahogy elhagyott,
azok a szavak, amiket kiejtett vastag ajkai közül, mert szerettem. Csak egy kis
szikrával kezdődött, majd kiforrott, és mint erdőtűz úgy égett bennem a bánat.
Sosem értettem miért voltam ennyire önző, miért nekem kellett mindig a rossznak
lennem? Enyhén elhomályosodott
látásommal próbáltam még kapaszkodni az előttem alig kivehető sziluettjébe, de
az egyre gyorsabban világosodó égbolt elintézte, hogy az a cseppnyi boldogság,
melyet hátra hagyott az utolsó éjszakával bennem elpárologjon. A sötétség belül
körülölet, akárcsak régen ő, az ő erőtől duzzadó karjait akartam magam körül
érezni, hallani a fülembe csapódó lélegzetvételét, őt akartam ott magam
mellett, minden kis fura dolgával együtt, nem pedig a kiszámíthatatlant. A
hideg szellő miatt kirázott a hideg, ami a nyitott erkély ajtón jött be, ő
hagyta nyitva mikor elment, lassan fújtam ki a bennem rekedt elhasznált levegőmet.
A bennem tomboló tűz elaludt helyette valami furcsa érzés kerített hatalmába,
már akkor hiányzott, hiába telt el több mint két óra, hiába éreztem még a
levegőben megszokott parfümjének illatát, nekem az kellett, hogy ismét érezzem,
ahogy boldog lelke az enyémhez ér, hogy együtt lépjünk a lakásába és etessük
meg a kiskutyáját.
Akartam azokat a meghitt pillanatokat vele,
amikor az ágyában hátat fordítottam neki, ő pedig azonnal átölelt, a takarója
háromnegyedét nekem adta és egy apró csókot nyomott a tarkómra. Az utcán való
sétálást kézen fogva, az apró elvétett mosolyokat. Fel sem fogtam, hogy mi
történt köztünk, hogy elrontottam. A takarót, ami előttem terült el, lassan
apró sötét foltok kezdték el borítani, majd ahogy kapkodni kezdtem a levegőt,
és a szuszogásom is felgyorsult rájöttem, ismét sírok. Utána sírok, mert minden könnycseppel úgy
éreztem vesztek az emlékeinkből. A közös emlékeinkből melyek mára már csak
cseppek maradtak a takarón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése