Sehun
Nem tettem semmit. Apám rángatott magával, egyik
megbeszélésről a másikra, gyűlésekre, illetve három napon keresztül hallgattam,
milyen csodálatos nőt talált a számomra. Csinos, figyelmes, jó híre van, na meg
az apja cége híres, így ha összeházasodunk, apám jól jön ki az egészből.
Bár
megálltam a helyem, úgy viselkedtem, ahogy azt elvárták tőlem, belül apró
homokszemnyi darabokra hullottam, hiányzott Ő. Nem beszéltünk már két hete, nem
kerestük egymást, és ez még inkább szétszedte a belsőmet. Mindennap gondoltam
rá, megnyitottam a Kakaotalk-ot írtam neki, de nem vett rá semmi, hogy
elküldjem őket. Volt olyan nap, mikor apám elvette a mobilom és végig kutatott
benne mindent, miatta teljesen megszakadt a kapcsolat köztünk. Már az is
megfordult a fejemben, hogy kézzel írt levelet küldök neki, de elvetettem, hisz
bennem volt az a gondolat, hogy ő már mással van. Bár a szavai, melyeket
utoljára kiejtett, ott visszhangzottak a fejemben, tudtam, hogy túllép rajtam…
idővel.
- Bae Joohyun
– hajolt meg előttem, majd egy lágy mosolyra húzta ajkait. Nem tudtam semmit se
kezdeni a helyzettel, nem akartam így élni, elegem volt a megfelelésből. Nem
akartam behúzni a csőbe egy nőt, nem akartam vele elhitetni, hogy érdeklődöm
iránta, nem akartam semmi olyat, ami nem Chanyeollal kapcsolatos.
Világos
barna, már-már szőkés haja tökéletesen omlott vállára, az alja enyhén göndör
volt, arca leginkább egy porcelán babáéhoz hasonlított, gyönyörűen kiemelt
szemei csillogtak az étkező világításának köszönhetően, ajkait pedig egy
leheletnyi rúzzsal emelte ki. Remegő kezeimmel lassan segítettem le róla a
kabátját, majd nagyot nyelve lépkedtem oda a fogashoz, hogy letegyem a vékonyka
textíliát. A ruha melyet viselt szépen kiemelte testének vonalait, mellrészénél
egy lehelet vékony, fekete anyag fedte bőrét, míg a ruha arany díszekkel futott
fel a derekától a melléig, a szoknyája pedig pirosban úszott, hogy mindenáron
kiszúrja a szemed. Apa betessékelte az egy szálbél lányt, majd az asztalhoz
invitálta, én csak a boltív alatt helyeztem egyik lábamról a másikra súlyomat,
míg kipingált köreimmel játszadoztam. Ideges voltam, és reménykedtem benne, ha
minél idegesítőbb leszek a lány annál hamarabb fog lemondani erről az egész
házasság témáról, illetve itt hagy minket a fenébe.
Nyakkendőm egyre csak szorított úgy éreztem meg
fogok fulladni, ha nem engedek rajta egy kicsit, de nem tehettem, illetlen
lettem volna, így inkább a szépen beállított hajamba kaptam, majd kifújva bent
rekedt levegőmet egy álmosolyt varázsoltam ajkaim szegletébe, és lassan az
asztalhoz lépkedtem.
- Örvendek,
Oh Sehun vagyok, ne haragudj az illetlenségemért, kicsit zavarban vagyok –
simítottam a tarkómra, és kissé megrázva a fejem hangosan szuszogni kezdtem.
- Semmi baj –
rázta meg fejét mosolyogva, majd leült az asztalnál kijelölt helyére, ami
történetesen velem srágan volt, míg az asztalfőn apám ült, bal oldalán anyám,
a jobb oldalon pedig én. A vacsora alatt leginkább apa kérdezősködött, míg az
én gondolataim teljesen máshol jártak.
Megfigyeltem,
minden mozdulata kecses volt, nem tett semmi rosszat, tudta az illemet úgy
viselkedett, mint egy előkelő hölgy, pedig röpke húsz éves volt. Idősebb nálam,
ami valljuk be idegesített, de Chanyeol is jóval idősebb volt. Nem hasonlított hozzá… Teljesen eltért tőle, és ez
zavart a leginkább, miért nem lehettem önmagam? Miért nem születhettem egy
olyan családba, ahol nem szabják meg kivel kell összeházasodnom, miért nem
lehettem egy olyan emberrel, akit önmagáért szeretek? Ismét millió meg egy
kérdés halmozódott fel bennem, míg apámék gúnyos mosollyal beszélgettek, és
anyám már azt kérdezte az előttem ülő lánytól milyen színű mennyasszonyi
csokrot akar. Amin meghallottam a rizs, amit épp bekaptam leszaladt a torkomon
én pedig eszeveszett köhögésbe kezdtem, nem akartam elhinni, hogy már itt
tartunk, nem is ismertem őt, azt se tudtam hogy hívják, de már szinte aláírtuk
képzeletben azt a fránya papírt. Nem fogtam fel mi történik körülöttem, egy
hónap sem kellett és az életem romokban hevert, bár sosem voltam felhőtlenül
boldog, legalább azt hittem, hogy minden rendben volt, de akkor, ott, abban a
pillanatba megfordult a fejemben, hogy kirohanok az étkezőből, egyenesen
Chanyeolhoz.
Több
percnyi rosszullét után visszaállt a rend, ittam egy keveset, próbáltam
rendesen venni a levegőt és visszaültem az asztalhoz.
A további
fél órában nem érdekelt semmi sem, így csak megettem a desszertem, megittam két
pohár bort, majd kissé kótyagos fejjel próbáltam meg kikísérni Joohyunt, mert
időközben anyáék annyiszor emlegették a nevét, hogy megjegyeztem. Egyik lábam
előrébb volt, mint a másik, nem tudtam mit kéne tennem, valamit mondani neki, így
aztán megálltam az ajtóban és szemtelenül végig néztem, ahogy magára rángatja a
kabátját. Nekem kellett volna ráadni, hogy bebizonyítsam milyen jól nevelt úri
gyerek vagyok, de nem tettem, mert egyszerűen már csak a gondolatát is utáltam
annak, hogy ezzel a lánnyal kezdenem kéne valamit.
- Tudnod kell, hogy nem lesz köztünk semmi, meleg
vagyok, van pasim és nem fogok hozzád nyúlni egy ujjal se – ráztam meg a fejem.
Elmosolyodtam mimikáján, majd egyszerűen csak megragadtam a felkarját és
kilöktem az ajtón.
Mosolyogva
sétáltam vissza és hajoltam meg anyámék előtt, megköszöntem a vacsorát,
elkértem apától a mobilom és felcaplattam a szobámba. Bár ittam már,
Chanyeollal eljártunk egyszer-kétszer szórakozni, már megszoktam az idióta
gondolataimat, ha ittas állapotban vagyok, de amit akkor a fejembe vettem még
tetszett is. Így aztán, a gardróbomból kihalásztam a bőröndömet és mindent,
amit fontosnak tartottam szépen lassan belehajtogattam. Mikor egy-egy olyan
ruhadarab a kezem ügyébe került, amit Ő vett nekem elmosolyodva arra gondoltam
nemsokára ismét láthatjuk egymást, megcsókolhatom, átölelhetem, érezhetem a
szerelmét. Megbotlottam a saját lábamba, mikor a fürdőbe igyekeztem a
tusfürdőmért, fogkefémért és egyéb dolgokért. Ahogy összeszedtem az arcomra
való krémeket és a hajamra való cuccokat hangos lépteket hallottam meg magam
mögött. Kitágult szemekkel, zakatoló szívvel és hevesen kapkodó mozdulatokkal
dobtam a kis zacskót a bőröndbe, léptem az ajtóhoz, és ráfordítottam a kulcsot.
Törökülésbe helyeztem magam és vártam, hogy apám esetleg anyám bekopogjon.
Nyugtalan levegő vételeimet próbáltam minél halkabban rendezni, hogy mindenképp
békén hagyjanak, különben, ha valamelyik el kezd nekem papolni oda lesz a
tervem.
- Sehun fiam… - köszörülte meg a torkát anyám, majd
bekopogott – remélem, hogy jól vagy, tudom, hogy Chanyeolba vagy szerelmes, de
el kell fogadnod, ez nem természetes, nekünk pedig szükségünk van minden
kötöttségre, ami a pénzzel kapcsolatos. Heverd ki azt a fiút, jó éjt – tipegett
el a szobám elől, én pedig kifújtam minden levegőmet, majd gonosz mosollyal az
ajkaimon felálltam és visszamentem a gardróbomhoz, hogy a cipőim közül
egy-kettőt eltegyek, hisz szükségem volt rá. Tulajdonképp mindenre szükségem
lett volna, hisz a mindennapjaimat ebben a szobában töltöttem, mind a
tizennyolc évemet, de pont elég volt belőle.
Teljesen
felfegyverkezve remegő kezembe vettem a telefonomat, majd megnyitottam a
Chanyeollal való beszélgetésünket, és írtam neki. Nem bírtam ki, tájékoztatnom
kellett a helyzetről, megkérdezni tőle, hogy minden rendben-e vele. Tudni
akartam, hogy egyáltalán él-e még.
„oohsehun”
Chanyeol… el kell vennem egy lányt, érted? Egy
lányt, mindennemű ellenkezés nélkül anyámék meghívták vacsorázni, én
elfogadtam, hisz úgy voltam abba nem halok bele, de már az esküvőről beszéltek.
Miután vége lett a vacsorának kitessékeltem és elmondtam neki, miszerint full
homokos vagyok és van valakim. Chan, segítened kell, elegem van ebből az egészből,
nem akarok elnyomásban élni, nem akarok behódolni apámnak.
Remélem veled minden rendben, és ha már
találtál valakit a helyemre kérlek, tájékoztass róla.
Szeretlek.
Nem voltam normális, könnyeim egymás után gördültek
le felhevült arcomon, a kezemben a telefonom világított. Szívem zakatolt, a
torkom elszorult. Nem éreztem magam teljes embernek, hiányzott a másik felem,
majd’ meg haltam már, remegtem, sírtam, az öngyilkosság gondolata pedig bele
fészkelt az agyamba. Minden mozdulatomat a keserűség járta át, elmém elborult,
szürke köd telepedett rám, súlyos volt, akár egy esőcseppekkel teli felhő, úgy
éreztem nem bírom tovább, vége van.
Sírva néztem
rezgő telefonomra, majd elhúzva a zöld karikát fogadtam a hívást. Nem szólaltam
meg, csak zokogtam a mikrofonba, míg a másik oldalon lévő személy azt hajtotta
mennyire szeret, miért nem hagyom itt a családomat, miért nem megyek el hozzá,
és honnan gondolom, hogy már elfelejtett, pont engem. Engem, aki megszínesítette
az életét, aki mosoly csalt az arcára, aki nem nézte le anyagi helyzete miatt,
mert én önmagáért szerettem.
- Ha szeretsz… Chanyeol, ha szeretsz, kérlek, ments
meg innen. Vigyél el, menjünk amerre tudunk, csak ments meg ebből a kalitkából,
mert már elegem van. A halálomon gondolkozom, azon, hogy saját kezemmel végzek
az életemmel, elegem van az elnyomásból, hogy nem élhetek. Kérlek… Segíts nekem
jó? – remegő, zokogó és elhalt hangom miatt talán nem is hallotta mit mondok. A
háttérben hangos dudálás, autók hangja, majd egy női kacaj, én pedig
megsemmisültem. Azt mondja, szeret, miközben egy lánnyal van, hazudott nekem,
pedig én az egész életemet odaadnám neki, ennyire naiv lennék? Ilyen buta és
kihasználható, vagy csak szerelmes?
- Hagyjuk… sok
boldogságot – nyomtam ki egy egyszerű mozdulattal, és lerúgva a bőröndömet a
padlóra tovább sírva szorítottam a párnát az arcomba.
El akartam
szökni, elmenni vele, itt hagyni ezt az egész szart, de nem mehettem útnak úgy,
hogy nincs mellettem senki, nem akartam a hajléktalanok mellé kerülni, nem
akartam úgy elindulni, hogy készpénzem is alig volt. Azt hittem támaszkodhatom
rá, hogy három hét eltelte után még mindig kitart mellettem, és nem keres maga
mellé senkit, erre hazudozni kezdett és még nem is titkolta, hogy valakivel
volt.
Telefonom
ismét rezegni kezdett, szerelmem neve
feltűnt a képernyőd, de kinyomtam, nem akartam egy olyan emberrel beszélni, aki
elrontotta az egész életemet, aki miatt legszívesebben lemennék Eunhee nénihez,
hogy adjon valamit, amitől jobban leszek, valamit, amitől kiütöm magam egy pár
órára, napra, vagy bánom is én.
Szemeimből a könnyeim már nem száguldoztak,
hisz már annyit sírtam alig háromnegyed óra alatt, hogy megfájdult a fejem, így
aztán beláttam, hogy legjobb az lesz, ha elteszem magam mára, nem csinálok
hülyeséget és elhatároztam, miszerint az első dolgom reggel az lesz, hogy
kipakolok, felkészítem magam a lehető legrosszabb döntésre, és beletörődök,
hogy el kell vennem Joohyunt.
Hangos
kopogásra keltem az éjszaka közepén, kisírt szemeim kissé feldagadtak, a erkély
ajtóra pillantottam, és a fekete alak láttán meglepődtem. Deja vum volt, tudtam, hogy már egyszer ez megtörtén, egyszer már
volt itt, megbeszéltük, összetört és most ismét itt van azzal a szándékkal,
hogy még inkább a lelkembe taposson. Aztán eszembe jutottak azok a szavak,
melyeket még a múltkori látogatása során suttogott nekem.
„Itt vagyok előtted látod? Megcsókoltalak,
érzek irántad, te mégis ledermedtél. Ne tedd ezt velem, gondolj rám is, ha
szeretsz, megteszed értem. Ne engedj el. Ne hagyd magad befolyásolni, ne
engedd, hogy most elszakítsanak minket egymástól.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése