Százféleképp project: Hatvanegyedik rózsafej

http://szazfelekepp.blogspot.hu/

61. feledat: "Menj vissza aludni!"

Szereplők: Oh Sehun x Byun Baekhyun

Érintett banda: EXO

Műfaj: slice of life

Korhatár: +12

Megjegyzés: Szereplő betegsége

Menj vissza aludni!

    Zakatoló szívvel ébredtem az éjszaka közepén, nem igazán értettem mi lehet a probléma elvégre a gyógyszereimet bevettem, az este folyamán semmi kimerítő nem történt, Baekhyun nem akart az éjszakába nyúló, élvezetes tevékenységet folytatni, ami miatt a szívem bedobogott volna, így nehezen feltornázva magam az ágyban próbáltam nem felkelteni a mellettem édesdeden alvó szerelmemet.

    Hatalmas levegőket vettem, a tenyeremet a mellkasomra csúsztattam, majd a bőrömbe markolva, alsó ajkamat beharapva próbáltam meg megnyugtatni saját magam, viszont hiába, a szívem a vonatokat megszégyenítő gyorsasággal pumpálta a véremet, míg szinte én is megsüketültem tőle. Felkelve a meleg ágyból a konyhába mentem, hogy remegő kezeim közé vegyem az életmentő gyógyszeremet, és egy pohár vizet, hogy lenyugtassam a ketyegőmet, mely bármelyik pillanatban felrobbanhatott volna.

    Nagy kínok között nyeltem le a bogyót, majd a pultra támaszkodva nagy levegőket vettem, és jéghideg kezemet visszavezettem a mellkasomra. Ki…be… ki… be… - ezt ismételgettem fejben, és a testem reagálva a szavakra tette azt, amit kellett. Sosem történt még ilyen, sosem voltam még rosszul az éjszaka folyamán.

   - Sehun – suttogó hangot hallottam bal oldalamról, de a szívem nm akart megnyugodni, épp ellenkezőleg. Felkúszva a torkomban, ott dübörgött, míg én megrogyva kapaszkodtam meg a konyhapultban.

 - Menj vissza aludni, Baekhyun – motyogtam magam elé, de ő teljesen remegő valójával sétált mellém, hogy a kezei segítségével a nappaliban lévő fotelbe ültessen. A combjaimon foglalt helyet és egy pillangó csókot nyomott elnyílt ajkaimra, míg én hangosan szuszogtam.

 Ki… be… ki… be… - hajtogattam folyamatosan, hogy ne legyen bajom, levegő kellett, Baekhyun kellett és az, hogy érezzem a jelenlétét. Ő volt számomra a gyógyír. 

Százféleképp project: Huszonhetedik rózsafej

http://szazfelekepp.blogspot.hu/

27.Feladat: "Szórakozzunk!"

Páros: Park ChanYeol x Byun BaekHyun

Érintett banda: EXO
Műfaj: fluff, élet

Korhatár: +16

Szórakozzunk!

      A csend hírtelen állt be közénk. Nekem sem, és neki sem volt semmi mondani valója márpedig egy randin ez kicsit sem jó jel. Kínosan figyeltem minden egyes mozdulatát. Azt, ahogy felemelte a poharat vékony ajkaihoz, majd ivott egy korty vörösbort, közben becsukta a szemét és még a pilláit is megrebegtette. Ujjait, ahogy lassan csúsztak le a pohárról, és a székre fogott velük. Feléledtem mikor megszólított.  Ajkaimat összezártam, hogy ne legyen annyira feltűnő a bámulásom.

     - Menjünk haza – ejtette ki lassan a szavakat. Tudtam, éreztem, hogy akar valamit, hisz nem szokott egyik pillanatról a másikra megváltozni. Most viszont így történt. Hívta a pincért, aki azonnal hozta is a blokkot. Ő akart fizetni, de gyorsan lerendeztem én. Elmotyogott egy köszönömöt, és elindultunk hozzá.

    Ujjaink néha-néha összeértek, ahogy sétáltunk egymás mellett. A lehullott levelekbe belekapott a szél, és a fákat is kissé megmozdította. A hűs levegő miatt leheletünk látszódott, a szívem pedig egyre gyorsabban vert, mikor oda értünk a ház elé.

    - Köszönöm ChanYeol ezt a ma estét! – mosolygott, és ujjait a nyakamra csúsztatta. Bőröm égni kezdett, mikor hozzám ért, lassan közeledett hozzám. Pipiskedni kezdett, csakhogy elérje ajkaimat. Elmosolyodva fogtam derekára, és húztam magamhoz közelebb, hogy ajkaimat az övére nyomhassam. Ajkaink lassan forrtak össze, és egyre gyorsabban mozogtak. Ujjait hajamba vezette, és megragadva egy-egy tincset játszott velük. Szívem majd’ kiszakadt a helyéről, mikor levegőhiány miatt elváltunk.

    Nem ez volt az első csókunk, mégis úgy éltük meg az egészet. Mikor nyakkendőmnél húzott magához, kissé megszeppenve követtem ujjait, amelyek ingem gombjaival kezdtek el bíbelődni. Engedtem egy perverz mosolyt, mikor rájöttem, mit is szeretne a kicsi BaekHyun, majd ujjait levettem az ingemről, és csuklóját lefogva csókoltam meg. Nyelvemet azonnal végig húztam húsos alsó ajkán, és engedélyért könyörögtem, amit meg is adott. Kezeit mozgatni kezdte, majd mikor elengedtem őket zsebébe nyúlt, és kihúzta a kulcsot.

      Egy gyors mozdulattal nyitotta ki az ajtót, húzott be rajta, és zárta is be azt. Erősen nyomtam neki a masszív fának törékeny testét. Elködösül elmém arra ösztönzött, hogy kezdjem el vetkőztetni, de megállított.

    - ChanYeol – nyögte két csók között nevemet.  - Szórakozzunk! – húzta perverz mosolyra ajkait, majd az ajtómentén csúszott le lábamhoz, és ujjaival, a nadrág gombaival kezdett el szöszmötölni. 

Félreértés

 Baekhyun

     - Chanyeol - simítottam fedetlen vállára kezemet. Meztelen, hatalmas hátával szemeztem egy bő órán keresztül, míg azon gondolkoztam mégis mit tegyek, hogy végre ismét lángolhasson köztünk az a mindent elsöprő szerelem, mint tíz hónapja. Zúgott a fejem, a szám kiszáradt, a lelki fájdalmam, a hiánya fizikailag jött ki rajtam. Érezni akartam őt megint, mint régen, mint mikor összeköltöztünk, alig egy éve. Az első két hónapban elvesztünk a rózsaszín ködben, én szinte úszkáltam, és nem akartam kimenni a partra, de párom másképp gondolta.

    Eltávolodott tőlem, nem jöttek össze a dolgaink, sosem egyszerre végeztünk a munkával. Ő túlórázott, én pedig azért, hogy ne legyek egyedül, néha bevállaltam az éjszakai műszakot is. Váltottuk egymást a lakásban, a konyhában, az ágyban, már csak akkor érezhettem úgy, mintha mellettem lenne, ha beledőltem a szétzilált ágyba, és megcsapott a párnába ívódott illata. Gyomorgörccsel keltem, azzal feküdtem, féltem, hogy elvesztem az én Chanyeolomat, hogy az a fiú, akibe belehabarodtam, aki felkavarta az életem, eltávolodott és a munkájának él.

     Aznap reggel szerettem volna végre kihasználni, hogy szabadok vagyunk, együtt lenni, érezni őt. A boldog és mindig is optimista lelkét az enyémnek simulni, vastag, édes ajkait az enyémen.

   - Drágám - suttogtam tarkójára, ahogy átkaroltam derekát, majd ujjaimat fedetlen hasára simítottam. A régi kockái, amikre oly' szorgosan edzett eltűntek, helyette egy apró, puha pocakja volt, amit én ezerszer jobban szerettem.

     Lassan szuszogtam tarkójára, majd reszketeg csókot nyomtam régen érzett bőrére, megremegtem, gyomrom bucskázott egyet és a tenyerem, mely hasán pihent izzadni kezdett. Úgy viselkedtem, mintha egy buli utáni kínos reggel lett volna, mintha rettegtem volna attól, hogy aki mellettem fekszik egy csúnya és bunkó fiú, pedig az állítólagos élettársam volt mellettem.

     - Baby - morogta halkan, majd magára húzta a takarót, kisebb hezitálás és hangosabb sóhaj után felém fordult.  Hirtelen jött közelségétől enyhén bepánikoltam, féltem, hogy őt már nem is érdeklem, megunt, esetleg talált valaki mást maga mellé és azért nem vett ki egyetlen szabadnapot sem, míg én szerdánként és szombat esténként egyedül szenvedtem itthon, nélküle. Az is megfordult a fejemben, hogy a főnöke egy munkamániás és erőszakkal tartja bent, de minden este kaptam tőle egy „jóéjt” sms-t. Ennyire méltatott, se több, se kevesebb.

    - Jó reggelt - nyitotta fel óvatosan gyönyörű szemeit, majd rózsaszín ajkait elnyitva szusszantott egyet, ujjait a csípőmre vezette, majd fejét a mellkasomba temette. Ujjaim kissé remegtek, nem tudtam mi tévő legyek, simítsak a hajába, netán lapockáját kezdjem el simogatni? Vagy ne csináljak semmit és várjam meg, míg nem közli korán reggel, hogy már nem kellek neki?

    - El sem hiszem, hogy itt vagy mellettem reggel, hogy nem kell bemennem két teljes hétig, hogy végre veled foglalkozhatok - támaszkodott meg alkarján, majd arcomra simította forró és hatalmas tenyerét. Akár egy macska úgy bújtam érintésébe, hiányzott, annyira, de annyira hiányzott minden, ami ő.

    - Chanye -- próbáltam kiejteni kissé feldagadt párnáim közt nevét, de ő enyhe mosollyal ajkain rázta meg a fejét, és nyakamba nyomva arcát apró puszit hintett felforrósodott bőrömre. Úgy éreztem magam, mintha elsőre lennénk egymás mellett, mintha nem is tudnám milyen vele. Szerettem őt, mindennél jobban, de a kétely ott volt bennem, mi van, ha ez az egész csak álca, ha csak megszokás vagyok neki?

     - Chanyeol, beszélgessünk - húzódtam el tőle teljesen pírba borult arccal, akár csak egy rózsa.

   - Miről szeretnél beszélgetni, baby? - nézett rám mosolyogva, mire az én ajkaim is felfelé görbültek, párom mosolya mindig képes volt felvidítani, elfeledtetni velem a problémáimat, olyanok voltunk, mint az időjárás. Én voltam a kiszámíthatatlan rossz, esős, szeles, aki bármelyik pillanatban elronthatta a kedvet, míg ő volt maga a Nap, mely már megjelenésével is képes volt elűzni a rosszat, és, ha a kettő találkozott valami csodásat alkottak, az esőben kivirágzó napsugarak, gyönyörű, sokszínű szivárványt.

     Éreztem, ahogy elönt a forróság, ajkai közül hallani a baby megszólítást maga volt a menny. Nem értettem sosem miért használja ezt a szót, furcsának hatott, hisz az előző kapcsolataimban sosem becéztük egymást a másik féllel. Talán pont ezért is szerettem meg ennyire őt, ezzel a szóval úgy éreztem az övé vagyok, birtokol és nekem nem is kellett több. Csak szerettem volna, ha az állandó mosolyok, az egész délután ágyban töltés lustálkodással és az apró, szerelmes csókok, a folyamatos kiskutyáról való beszélgetés visszatérne.

     - Rólunk - suttogtam lehunyt szemekkel. Ujjai fürgén járkáltak a tarkómon, én pedig azt hittem azonnal letámadom, és megteszek minden olyat, amiben már túl régen volt részem.

     - Muszáj? - szinte láttam a szemeiben a nemtörődömséget.

Megállt bennem az ütő, szemeim kipattantak, és meghaltam egy pillanatra. Tudtam, hogy szakítani fog, éreztem a zsigereimben, hogy már nincs benne semmi szenvedély, hogy a munkájának él és én már semmit sem jelentek neki. Szemem világa elhomályosodott, az orrom bizseregni kezdett, sírni akartam, de Chanyeol ajkai miatt nem tudtam.

     Lassan ízlelgette rég elfeledett párnáim, míg én hajába csúsztattam az ujjaim és felsóhajtva élveztem a réginek tűnő pillanatokat. Nem szólalt meg, csak kitartóan ízlelgetett, nem tett semmi rosszat, csak óvatosan simogatta felforrósodott bőrömet.  Hangosan szuszogott bele számba, míg én remegve vártam, hogy történjen valami, valami új, valami, ami régen megszokott volt, de mára már elfeledett álomképek voltak.

     - Baekhyun - motyogta ajkaimba, mire én megremegve alatta, próbáltam nagy levegőket venni, elhinni, hogy mindez ténylegesen megtörtént. Lehunyt szemeimnek köszönhetően összegyűlt könnyem lassan folyt végig kipirosodott arcomon. Utáltam, hogy ilyen érzékeny vagyok, hogy kézzel-lábbal kapaszkodok egy olyan emberbe, aki talán már nem szerelmes, aki édes hazugságokba ringatott minden smsével, minden érintésével, és talán az egész létezésével. Nem akartam olyan világban élni, ahol semmibe vesznek, ahol butaságokban hiszek, ahol... a szerelmem mézesmadzagot rángat előttem.

     - Ne tedd nehezebbé! - Megembereltem magam, nem lehetek ennyire gyenge, össze kell szednem magam, kiállni saját magamért, és felfogni, hogy mindennek vége lesz egyszer. Elveszthetem őt, aki miatt feladtam a családomat, aki miatt újra be kellett illeszkednem a társadalomba, meleg férfiként.

     Erőszakosan töröltem le a könnyemet, majd mellkasánál toltam el magamtól, tényleg nem akarom elveszteni, de meg kell értenie, hogy ez nem megy így. Minden este azon aggódtam, hogy mi van vele, hogy jól van-e, betegnek érzi-e magát, nem tudtam mi van a családjával, azokkal, akik régen támogatták, egyszerűen megszakadt a kapcsolatom vele, miközben együtt voltunk, egy lakásban éltünk.

      - Baekhyun ugye... ugye nem az van, amire gondolok - húzódott hátrébb, majd hátát a falnak vetve halántékát kezdte el masszírozni. Hangja megremegett, éreztem a kisugárzásán, hogy megijedt, hamis elméleteket gyártott, pedig én jó fiú voltam, nem tettem semmi rosszat, mindvégig kitartottam mellette, elvégre hűséget fogadtam neki, azzal hogy azon a téli, havas napon elé állva összekulcsoltam az ujjainkat és teljesen vörösbe burkolózva elmondtam neki, hogy kedvelem őt.

      - Tudom... tudom, hogy elhanyagoltalak, nem figyeltem rád, nem vettem ki szabadságot, de... ne mond azt, hogy találtál valakit, nem szeretsz, vagy azt, hogy már valójában egy hónapja tervezed, hogy itt hagysz - suttogta maga elé a szavakat, remegő hangszínnel. Nem néztem rá, legbelül tudtam, hogy azt hiszi majd, én vagyok a bűnbak, én tettem tönkre azt a csodát, amit együtt felépítettünk.

     A szívem zakatolt, éreztem a fülemben, ahogy a vérem áramlik, kimelegedtem és ismét úgy éreztem sírni akarok. Sírni, hogy kiengedjem a felgyülemlett feszültséget.

     - Ne sírj, ne legyél önző és ne hagyj itt. Szükségem van rád, baby!

      Suttogása miatt összeszorított fogakkal próbáltam a sós cseppeket visszatartani, remegő ujjaimmal a takaróba markoltam, majd fejbe vágott a gondolat, miszerint azt hiszi ennyi volt, be akartam neki bizonyítani, hogy én még mindig úgy érzek iránta, mint eddig. Megtöröltem nedves bogaraimat, egy nagyobb lendülettel átlendítettem a lábam az övén, majd az ölébe ülve, erőszakosan húztam magamhoz, hogy aztán nyakára egy reszketeg és még kissé bizonytalan csókot nyomjak.

     - Nem hagyhatsz itt érted? Nélküled nem akarom az életet. A jövőm csak veled teljes - szakadozott levegővétele, a pizsamám átázása és az elnyomott hangja biztosított arról, miszerint sír. A fenét, Park Chanyeol, akit 2016. december tizedike óta szeretek, ott zokogott a vállamon a butaságunk miatt.

 Kétségbe esettek voltunk, ő félt, ahogy én is, nem tudtam mi van vele, akartam őt, minden atomjába fülig szerelmes voltam, neki szüksége volt rám, belém kapaszkodott, mikor elvesztette a kishúgát, én pedig segítettem neki.

    - Szeretlek Baekhyun, megértesz igaz? Esküszöm neked, hogy nem lesz több ilyen, túl sokat kértem már tőled, de... neh... csak ne hagyj el te is, mert belehalok - egyre csak zokogott, én pedig védelmezően húztam mellkasomra a fejét. Tehetetlen voltam, nem tudtam megállítani, nem arra figyeltem, amit mondott, a szívem majd' szétszakadt az érzés miatt, megríkattam a szerelmemet egy félreértés miatt.

     Eltolva magamtól a szemébe néztem, elmosolyodva töröltem le könnyeit, majd a falnak döntöttem a fejét. Megtámaszkodva a falba, óvatosan csúsztam előrébb az ölében, majd ajkaira hajolva lassan nyomtam össze párnáinkat. Láttam egy pillanatra a szemében az értetlenséget, nem tudta mire készülök, teljesen vak vágányon száguldott, miközben én is rettegtem a legrosszabbtól.

    - Szeretlek, és nem hagylak el. Azt hittem már teljesen elfelejtettél, találtál valaki mást, megcsaltál és azért nem fogadtad el a felajánlott szabadnapokat. Vártam rád, minden szombaton ültem az ágyban, kezemben a telefonommal, míg a tévében valami elcsépelt, idióta dráma ment, vártam a „jóéjt” üzenetedet, aztán hatalmas lyukkal a lelkemben feküdtem az üres ágyba, hogy a párnába szorítva a fejem próbáljam meg a hiányodat pótolni.

     - Ne mondj többet, így is rosszul érzem magam. Sajnálom, de... nem mondhatok semmit arról, ami miatt ennyit dolgozom, viszont azt tudnod kell, hogy sosem lennék képes arra, hogy azok után, amin keresztül mentünk megcsaljalak.

     Reszketeg tenyerét óvatosan simította a derekamra, míg én jólesően felsóhajtottam, majd a nyakába bújva közelebb húzódtam mellkasához. Éreztem kalimpáló szívét, felforrósodott bőrét és szeretni vágyó valóját. Nem sokáig szuszogtam közel hozzá, hisz teljesen égtem a vágytól, hogy kifulladásig, netán addig csókolózzunk, míg ajkaink fel nem dagadnak. Homlokomat az övének döntve néztem még enyhén könnyes szemeibe, ő pedig karom alatt átvezetve kezét lapockámra simítva nyomta össze mellkasunkat, majd lehunyt szemekkel várta, miszerint meg csókoljam. Pillája megremegett, ajkai között óvatosan fújta ki a levegőjét, éreztem remegni, tudtam, hogy mondani fog valamit, vagy bocsánatot akar kérni megint, vagy valami más, de én nem akartam. Csak azt, hogy a lakásunk fülsértő csendjét a halk cuppogásunk váltsa fel, a mozdulataink hangja, ahogy egymás karjaiban fekve csókoljuk a másikat, és éreztetjük a szeretetünket.

   Ajkaimat óvatosan nyomtam az övére, majd erősen hajába markolva szinte görcsösen húztam magamhoz, nem akartam elszakadni tőle, oly' régóta nem volt már mellettem, minden pillanatban csak rá vágytam. Felduzzadt, nyálas párnáimat óvatosan mozgattam az övén, míg párom kezeit csípőmre szorította, majd szinte fájdalmasan felmorranva szuszogott. Felemelve csípőmet öleltem magamhoz, a szívem hevesen kalimpált, majd' kiesett a helyéről, édes ajkai miatt nem tudtam semmire sem figyelni körülöttem. Ha valaki kiszakított volna ebből az észveszejtő csókból és megkérdezte volna milyen színű a már egy éve a földön fekvő szőnyeg valószínűleg hatalmas butaságot válaszoltam volna. Hisz kit érdekel -az amúgy fekete és bordó- szőnyeg, mikor talán életem egyik legszerelmesebb csókját élem át?

     Remegve és enyhe gombóccal a torkomban észleltem, ahogy párom felbátorodva vezette nyelvét végig alsó párnámon, kissé megilletődve, borzalmasan elpirulva csúsztattam le a kezeimet nyakából, majd melleire simítva a kezem kezdtem el cirógatni felforrósodott bőrét. Ujjaimat lassan húztam végig kulcscsontja mentén, mire óvatosan nyögött fel a maga férfias hangjával. Kezdtem elveszteni a nyugodt, szerelmes énemet, feltüzelt, a szerelem parazsa felégetette a saját valómat, mindennél jobban akartam Chanyeolt, minden értelemben.

    - Baby... - sóhajtott fel elválva tőlem, majd nyelvét kidugva nyalt végig kissé felduzzadt párnámon. Lehunyt szemeimet kelletlenül nyitottam fel, nem akartam ránézni, féltem, hogy valójában csak egy gyönyörű, élethű álom, de ahogy megéreztem a forró tenyereket gömbölyödő fenekemen, ajkaim közt elfúló hang szökött ki. Fejemet hátra hajtva haraptam alsó párnámba, mire ő a nyakamra nyomott egy óvatos puszit. Körmeimmel lassan szántottam végig feszülő mellkasán, annyira szerettem, oly' annyira hiányzott a fizikai kontaktus, hogy remegtem, nem azért mert baj volt, mert féltem, hanem mert egyetlen forróbb érintésétől felizgultam.

     - Nem így akarok visszalépni a kapcsolatunkba, Baekhyun.

  Elmosolyodva öleltem át nyakát, majd közel hajolva hozzá görbülettel az ajkaimon hajoltam közel hozzá. Akartam őt, annyira, de annyira, nem érdekelt, hogy mit akar, nem volt hangulatom semmi romantikushoz, szerettem volna, ha testünk kéjes hullámokban ringatózna, ha teljesen elvakulva könyörögtem volna az orgazmus istentelen szépségéért.

     - Ne hívj így - ráztam meg a fejem, füléhez hajolva felülkerekedtem a vágyaimon - azt akarom, hogy ismét érezzem a szereteted.

    Nem ellenkezett, ami nekem még inkább tetszett. Nem tagadhatja meg tőlem, olyan régen éreztem őt, ezzel bebizonyíthatta, hogy nem idegenkedik a rég látott és érzett testemtől. Semmi változás nem volt rajtam, ugyanolyan kis vézna senki voltam, mint régen, nem nőttem, ő mégis olyan lassan simított végig rég elfeledett bőrömön, hogy remegtem.

     Nyelve olyan helyeken járt, hogy teljesen zavarba jöttem, hangja ajkaim között halt el, zakatoló szívvel és heves szuszogással mosolyodtam el, miközben a párom göndör, fekete tincseit csavargattam ujjaim között. Éreztem minden porcikámmal, nem akartam elhinni, hogy annyi átizgult éjszaka után, egymás mellett voltunk, szerettük a másikat és úgy éreztem végre visszakaptam a szerelmemet.

     - Nem megyünk el valahova? Csak mi ketten, kézen fogva, apró puszikat váltva és közben a karácsonyra is rákészülhetnénk, anyáék biztos boldogan fogadnának minket - hangja rekedt volt, kissé elfúló és szinte simogatta a dobhártyámat. Fejét megrázva hajkoronája megmozdult, a besütő napfénynek köszönhetően megcsillantak fekete hajszálai, akárcsak a gyémánt. Leizzadt valója nekem tapadt, csókot nyomott mindkét mellbimbómra, majd legurult rólam. Én remegve kaptam arcom elé, utáltam, hogy még ennyi idő után is képes volt zavarba hozni, miatta olyan vörös lettem mindig, akár a vér, mely oly' hevesen kering bennem minden pillanatban.

    - Szex után szeretnél randizni? - kuncogtam a fordított sorrenden, majd megéreztem selymes, imádott bőrét az enyémen. Elhúzta a kezemet bíborba költözött arcom elől, majd fölém támaszkodva lassan hajolt felduzzadt ajkaimra.

 - Mi nem szexelünk, szeretkezünk, baby - nyalt végig ajkain, majd nyakamba hajolva nyomott csókot bőrömre.

    Bár teljesen abban a hitben éltem le két hónapot, hogy minden elromlott köztünk azon a napon, december tizedikén minden megoldódott.

    Mi továbbra is együtt maradtunk, nem remegett meg a léc a lábunk alatt többet, Chanyeol figyelt rám, én pedig egy kiskutyával háláltam meg neki, sosem engedtem, de úgy gondoltam ezzel magasabb szintre emelhetjük a kapcsolatunkat. Így minden rendbe jött, és együtt éldegéltünk.

    Chanyeol, én és Toben.

Ha szeretsz... [4]

Sehun

    Féltem, remegtem nem akartam, hogy ide jöjjön és elmondja, miszerint talált egy kiegyensúlyozott nőt, aki főz, mos, takarít rá, és habár még nem biztosak az érzései felé inkább vele marad, mint egy gimnazista gyerekkel, aki a jólétbe nem tanulta meg ezeket. Akinek egész életében ki volt nyalva a segge, és azt tett jóformán, amit akart.

   Megráztam a fejem és visszatettem a könnyeimmel átitatott párnára, utáltam mindent magam körül, szerettem volna megszűnni létezni. Nem akartam azt, hogy ki legyen mondva a vége. Kopogott, de én makacsul a hátamat mutattam neki, nem fordultam meg, nem engedtem be, nem akartam a búcsút.

  Zsibbadni kezdett a vállam, így muszáj voltam megfordulni a másik oldalamra, de bár ne tettem volna. Láttam a szemeit, láttam a könnyáztatott arcát, éreztem belőle áradni a fájdalmat, de nem akartam beengedni. Elhitettem magammal, hogy nincs rá szükségem, megoldom a bajaimat egyedül, nem érdekel, miszerint a szívem teljesen szétomlott atomjaira. Nem akart érdekelni! Az eszem diktált, hagynom kellett elmenni, el kellett felejtenem, de a szívem előre tőrt, egészen a nyelőcsövembe, mikor a térdére ereszkedve neki döntötte a homlokát az üvegnek. Rázkódtak a vállai, a hátán pólója vizes volt, ujjai kitartóan kopogtak valami érthetetlen ütemet. Ott feladtam, mintha elégett volna a gyújtó zsinórom, azonnal felpattantam, és nagy léptekkel mentem az ajtóhoz, hogy feltépjem azt. A csípős szél abban a pillanatban az arcomba csapódott, kissé megremegve guggoltam le és vezettem kezem Chanyeol reszkető vállára, ő rám emelte a szemeit, majd minden előzmény nélkül nyakamba simította a kezeit, és erőszakosan nyomta már kihűlt ajkait az enyémre.

   Éreztem a kétségbe esést rajta, ahogy azt is, hogy a biztonságérzet végig söpör rajtam, a fenekemre huppanva öleltem át és minden erőmmel húztam magamhoz őt. Nem hallottam semmit, sem az esőcseppeket, melyek egyre gyakrabban pottyantak a parkettára, sem a heves levegővételeket, nekem akkor, csak az volt a fontos, hogy Chanyeol az ajkaimat ostromolta olyan érzelmekkel, melyekkel mindig is tette. Szeretett, én szerettem és képtelen lettem volna neki azt mondani, hogy menjen el. Ha el is megy innen, velem, kézen fogva, nem fogom elengedni, hogy még egyszer ilyen szituációba kerüljünk.

  - Sajnálom - motyogta ajkaimra, majd átölelve nyakába húzta felforrósodott arcomat. Az illata belekúszott az orromba, mire én jólesően felsóhajtottam, majd nyomtam egy pillangócsókot bőrére.

   - Miért jöttél? - húzódtam el tőle, megpróbáltam visszatartani a feltörő könnyeimet, de valahogy nem akart sikerülni. Szemeimet ellepte a könnyfátyol, arcát kezdtem el elemezni, tudni akartam változott-e azóta, hogy nem találkoztunk, de ahogy végig vezettem tekintetem megnyugodtam, ugyanolyan szép hamvas volt a bőre, az ajkai továbbra is kissé duzzadtak voltak, illetve a szemei sem vesztették el azt a fényt, ami mindig ott lakozott íriszeiben.

    - Érted - apró mosoly bújt meg ajkai szegletében, majd elválva tőlem az ajtóhoz lépve becsukta azt. Szívem heves dobogása nyomta el a sípolást fülemben, majd a meleg érzésre felpillantottam rá. Hatalmas tenyerét hajamba vezette, játékosan borzolta össze azt, végül arcomra simítva ujjait lassan vezette végig hüvelykujját alsó ajkamon.

    Nem szólalt meg, ami bár kicsit zavart elég volt vágyakozó szemeibe pillantanom és felnyomtam magam a földről, hangosan kiengedve a benn rekedt levegőmet csúsztattam kezem a nyakába, hogy aztán teljesen hozzá simulva érezhessem őt. Bár a ruhája teljesen átázott az eső miatt, nem vacogott, nem nyafogott, hogy fázik, csak erősen kapott a derekamra, hogy aztán vállamra nyomjon egy forró csókot és beleszuszogjon bőrömbe.

   - Feküdjünk le, hajnalban pedig, szépen itt hagyjuk ezt az egész kócerájt. Oké? – simította ujjait végig gerincem mentén, hogy aztán óvatosan a pólóm alá másszon. Tettére vágyakozón sóhajtottam fel, felnyitottam a szemeimet, és elmosolyodva túrtam vizes tincseibe.

    - Jó – bólogattam kissé még könnyes tekintettel, majd az ágyamhoz lépkedve húztam magammal őt is. Míg én leültem addig ő elém lépett, én pedig azonnal övénél fogva húztam arcom elé csípőjét, hogy aztán fellángolt vággyal a szemeimben nézzek fel szerelmemre, majd alsó ajkamra harapva kezdtem el szétszedni az övét. Miután a szíj tartója szétpattant, mit sem törődve a gombokkal rántottam le róla a nadrágot és ujjaimmal azonnal hasára simítva csókoltam felforrósodott bőrére.

   - Sehun… - remegett meg minden porcikája, elmosolyodva húzódtam fel az ágyamra, majd arrébb toltam az ágyneműmet, hogy Chanyeol közelebb mászhasson hozzám és kényelmesen elférjünk. Vágyakozón, szerelmesen és feltüzelve vártam arra, hogy egy bokszerben feküdjön mellém. Hiányzott mindene és szerettem volna bepótolni a kimaradt heteket. Ujjai lassan simultak belső combomra, majd szétfeszítette lábaim és közéjük fekve nyomott apró csókot nyakamra. Hátam felemelkedett a matracról, felnyomtam a csípőm, és egy halk nyögés szaladt ki ajkaim között. Ujjaim hihetetlen gyorsasággal mélyültek el tincseibe, majd megragadva azt húztam fel arcomhoz, hogy kívánatos ajkaira nyomhassam sajátom.

  Valójában nem arra vágytam, hogy szeretkezzünk, csak szerettem volna ismét közel érezni magamhoz, tudni, miszerint tényleg itt van és nem csak a képzeletem játszadozik velem. Simogató kezei alatt néha-néha felmorogtam, de ő készségesen nyelte el a hangokat. Kezeivel egyre lentebb simogatott, míg én tenyeremet a lapockájára csúsztattam, és néha bele markoltam imádott bőrébe.

  - Chan – suttogtam ajkaiba, mire elvált tőlem és nyakamba hajolva temette fejét bőrömbe. Míg én próbáltam összeszedni magam ő kezeivel a takarómat kereste, majd a hátára terítette azt, hogy ne fagyjon meg. Nem tudtam hirtelen mit akarok tőle kérdezni, sok minden járt a fejemben, szerettem, de zaklatott voltam, egy nővel volt, nem keresett már egy ideje és a leginkább az piszkálta a csőrömet, hogy eljött ide, el akart vinni és nem gondolt bele a következményekbe.

    - Szeretlek – nyomott édes csókot vállamon húzódó bőrömre, míg én elérzékenyülve nyeltem egy nagyobbat. Ismét sírni akartam, ki akartam adni magamból mindent, a szerelmem vállán akartam zokogni, hogy aztán ő bizonytalanul öleljen magához, apró csókot leheljen a homlokomra és elsuttogja, milyen fontos vagyok neki, mennyire szeret és mit meg nem tenne értem. Talán túl nyálasan hangzik, de a lelkiállapotom instabil volt, nem tudtam elviselni a hiányát, túl sokáig volt távol, túl sokáig kellett kitartanom nélküle.

 - Ne sírj – simította ujjait arcomon végig, majd elmosolyodva ajkait az enyémre nyomta, hogy egy lágy puszit adjon.

   Félig rajta fekve pihentem és hallgattam a suttogó meséjét az egyetemről, és a kávézóról, ahol dolgozni kezdett az utóbbi két hétben. Elmondta mit akar, keresett egy albérletet, beszélt a szüleivel, akik besegítenek neki, minden készen áll arra, hogy elvigyen erről a borzalmas helyről. A női hang, amit hallottam a nővéréé volt, vele találkozott, és elmondta neki mit is akar kezdeni magával. Yoora –Chanyeol nővére- segítőkész volt, és munkát ajánlott nekem látatlanban ott, ahol ő dolgozott. A cég leginkább Idolokat képzett, de volt olyan részlegük, ahol hírbemondókat, riportereket, újságírókat alkalmaztak. Nos, nekem asszisztensnek kellett lennem négytől-tízig, csak hat óra hossza, de keresek vele majd valamennyit, együtt lehetek Chanyeollal és még a suliba is be tudok majd járni.

   Chanyeol édesen szuszogott alattam, elnyomta az álom, és kissé reszketett is, nagyon reméltem, hogy nem lesz beteg, mert épp most akarunk változtatni mindenen nem kéne elrontani azt a tervet, amit már olyan szépen összetett három hét alatt. Egy nyugodt mosollyal az ajkaimon nyomtam apró puszit kulcscsontjára, majd jó mélyen beszívtam illatát, és simogatni kezdtem őt. Nem alhatott régóta, talán fél kettő körül jött, beszélgettünk egy órát és ő elaludt, míg én csak a sötétben is jól kivehető vonásait figyeltem. Néha megrándult a szemöldöke, a kezeit erősebben fonta körém, és hangosan felsóhajtott.

  Negyed hat után egy kicsivel megdörzsöltem a szemeimet és úgy döntöttem ideje lesz felkelnie, még volt egy kis elintézni valónk ugyanis azt nem mondta el, hogyan akar innen elmenni. Lehet neki könnyedén ment már ez a fel-lemászkálás az erkélyem mellett, de én nem voltam ebben biztos. Három biztonsági kamerát is ki kellett játszanunk, illetve a ház előtt álló bedrótozott pasasokat, mert igen, ennyire védett apám.

   - Chan – simítottam végig kezemet párom alhasán, majd egy csókot nyomtam kissé kiszáradt és elnyílt ajkaira – Kelj fel, mert mennünk kéne – túrtam könnyedén begöndörödött hajába.

  Szívem heves tempóban kezdett elverni mikor megláttam kissé vörös szemeit, és könnybe borult, fátyolos tekintetét. Megrázta a fejét, majd belém kapaszkodva hevesen szuszogva nyomott csókot oda ahol éppen ért. Próbáltam megnyugtatni, simogattam a tarkóját, apró csókot nyomtam néha üstökébe, és elmorogtam neki egy párszor, miszerint nincs semmi baj.

  - Mennünk kéne, mert apám nemsokára elmegy itthonról. Vagy úgy gondoltad megvárjuk, míg elmennek? – váltam el tőle.

  - Nem akarom vesztegetni az időnket, minél hamarabb szeretném, ha az új otthonodban lennél, hogy végre elkezdjük az életünket, együtt.

    Mosolygott, mikor késznek nyilvánítottam magam, derekamnál húzott magához és egy nagy sóhajt engedett, lehunyta a szemeit, majd egy szerelmes csókot nyomott ajkaimra. Furcsán éreztem magam, remegtem, a szívem felkúszott a torkomba és teljesen elbizonytalanodtam. Biztos vagyok benne, hogy ezt akarom? Bele vetni magam a bizonytalanba, dolgozni iskola mellett, felnőttként viselkedni, szerelmesnek lenni fesztelenül, korlátok nélkül?

   - Tudom, hogy félsz, de együtt megoldjuk – húzta el ajkainak egyik oldalát, majd hajamba túrva nyelvével segített felengedni. Eszembe jutott a pillanat mikor találkoztunk, a sok kimaradt éjszaka, mikor azt hazudtam anyáméknak, hogy a suliba vagyok és aztán az egyik tanulótársamnál alszok, miközben semmi ilyesmiről nem volt szó, hisz azokon az estéken általában Chan mellett voltam, filmet néztünk, vacsoráztunk, csókcsatába fulladtunk, és kéjes nyögéseket produkáltam alatta.

  - Hiányozni fog az, hogy úgy kell titokban találkoznunk – váltam el jól megszokott édes ajkaitól.

  - Hidd el, jobb lesz végre fesztelenül élned. Élhetünk továbbra is úgy, mint eddig. Csak nem kell bujkálni a szülők elől.

 Megnyugtatott a hangja, az a mély, öblös hang melyen belemorgott a fülembe, amivel elhitette velem, hogy minden rendben lesz. A kezébe adtam az életem. Rajta múlt minden, ha lebukunk, a szívem nála marad és életem végéig szenvedni fogok, viszont ha szeretjük egymást, minden rendben megy és beválik a terve, együtt vészelhetjük át azt az időt, ami ránk vár.

Együtt

Baekhyun

    Hétfő! Ez egyet jelent azzal, hogy ismét az egész csapat a tévé elé telepszik, és izgatottan várjuk azt, hogy elinduljon a dráma, amit mindannyian nézünk, csak és kizárólag azért, hogy tudjuk kritizálni Jongin alakítását. Jó persze… nem mondom, hogy borzalmasan színészkedik, de van még mit tanulnia rendesen. Közülünk a legjobb Kyungsoo volt, és ezt mindenki belátta.  Mondjuk nekem kifejezetten tetszett Minseok hyung és Chanyeol alakítása is, viszont Junmyeont kinevettem. Vicces arcokat vágott, nem volt meggyőző és a meséi alapján azokat a félórás részeket, amik a webdrámájához kellettek több napig forgatták. Persze nem azt mondtam, hogy én nem szenvedtem meg az Eun Wang tízedik királyalakítással, de mellettem volt egy profi színész, aki segített. A lényegre visszatérve popcornnal és a már lefőzött teánkkal ültünk öten a kanapéra, míg a másik három tag a fotelekben kényelmesedtek el, valójában szerettem ezeket a közös programokat, és hiába tűnt úgy mindenki itt van, sajnos hiányzott közülünk Yixing hyung. 

  Éppen Chanyeol beszélt, és azt taglalta mennyire várja már, hogy végre elkezdjük a koncert sorozatot, a MAMA-t és próbált mindenkit túlordítani. Sehun fejét a vállamra hajtotta, majd az ölemben lévő tálba markolt, és betömte a száját a pattogatott kukoricával, pedig még a reklám pörgött a szemünk előtt. Megjelent a szemem előtt a tizenötös karika és Chanyeol is elhallgatott. Mindenki megrögzötten a képernyőt vizslatta és a rajta végig pörgő szereplőket, valójában nagyon tetszett maga a sorozat, a betegek, a diákok élete, és a kisvárosi élet, kíváncsi voltam mi lesz azzal a gyűrűvel, amit az egyik nő adott ShiKyung-nak, de érdekelt a Bom-ShiKyung féle kapcsolat is, és az, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek. 

  

  - Jongin! – fogtam meg a kezét és visszarántottam a nappaliba, leültem az imént elhagyott helyemre, és magammal húztam őt is. Érdeklődően pillantott arcomra, majd egy mosoly után megrázta a fejét, és átölelt. 

 - Nem mondhatom el hyung, megbeszéltük, hogy kivárjátok a végét. Te se mondtad el a végét, hogy meghal Eun Wang, csak Chanyeolnak van nagy arca, ő mindent kikotyog. – kezdte el simogatni a vállam, míg én jólesően felsóhajtottam. Teljesen igaza volt, nem lehettem ennyire kíváncsi, hisz ha elmondta volna, nem ültem volna le velük, nem éreztem volna úgy, hogy van értelme együtt izgulni, hisz én már tudtam volna a végét, így viszont mindenhéten együtt izgulhattunk, együtt nevethettünk Jongin kissé szerencsétlen arc mimikáin. 

 - Keményen dolgoztál ezen, látszik, és büszke vagyok a dongsaengem-re – váltam el tőle, megborzoltam a haját, majd felkeltem a kényelmes kanapéról – Jó éjt ShiKyung – kuncogtam, majd a saját szobám felé vettem az irányt. 

Ha szeretsz... [3]

Sehun

   Nem tettem semmit. Apám rángatott magával, egyik megbeszélésről a másikra, gyűlésekre, illetve három napon keresztül hallgattam, milyen csodálatos nőt talált a számomra. Csinos, figyelmes, jó híre van, na meg az apja cége híres, így ha összeházasodunk, apám jól jön ki az egészből.

   Bár megálltam a helyem, úgy viselkedtem, ahogy azt elvárták tőlem, belül apró homokszemnyi darabokra hullottam, hiányzott Ő. Nem beszéltünk már két hete, nem kerestük egymást, és ez még inkább szétszedte a belsőmet. Mindennap gondoltam rá, megnyitottam a Kakaotalk-ot írtam neki, de nem vett rá semmi, hogy elküldjem őket. Volt olyan nap, mikor apám elvette a mobilom és végig kutatott benne mindent, miatta teljesen megszakadt a kapcsolat köztünk. Már az is megfordult a fejemben, hogy kézzel írt levelet küldök neki, de elvetettem, hisz bennem volt az a gondolat, hogy ő már mással van. Bár a szavai, melyeket utoljára kiejtett, ott visszhangzottak a fejemben, tudtam, hogy túllép rajtam… idővel.

   - Bae Joohyun – hajolt meg előttem, majd egy lágy mosolyra húzta ajkait. Nem tudtam semmit se kezdeni a helyzettel, nem akartam így élni, elegem volt a megfelelésből. Nem akartam behúzni a csőbe egy nőt, nem akartam vele elhitetni, hogy érdeklődöm iránta, nem akartam semmi olyat, ami nem Chanyeollal kapcsolatos.

   Világos barna, már-már szőkés haja tökéletesen omlott vállára, az alja enyhén göndör volt, arca leginkább egy porcelán babáéhoz hasonlított, gyönyörűen kiemelt szemei csillogtak az étkező világításának köszönhetően, ajkait pedig egy leheletnyi rúzzsal emelte ki. Remegő kezeimmel lassan segítettem le róla a kabátját, majd nagyot nyelve lépkedtem oda a fogashoz, hogy letegyem a vékonyka textíliát. A ruha melyet viselt szépen kiemelte testének vonalait, mellrészénél egy lehelet vékony, fekete anyag fedte bőrét, míg a ruha arany díszekkel futott fel a derekától a melléig, a szoknyája pedig pirosban úszott, hogy mindenáron kiszúrja a szemed. Apa betessékelte az egy szálbél lányt, majd az asztalhoz invitálta, én csak a boltív alatt helyeztem egyik lábamról a másikra súlyomat, míg kipingált köreimmel játszadoztam. Ideges voltam, és reménykedtem benne, ha minél idegesítőbb leszek a lány annál hamarabb fog lemondani erről az egész házasság témáról, illetve itt hagy minket a fenébe.

   Nyakkendőm egyre csak szorított úgy éreztem meg fogok fulladni, ha nem engedek rajta egy kicsit, de nem tehettem, illetlen lettem volna, így inkább a szépen beállított hajamba kaptam, majd kifújva bent rekedt levegőmet egy álmosolyt varázsoltam ajkaim szegletébe, és lassan az asztalhoz lépkedtem.

   - Örvendek, Oh Sehun vagyok, ne haragudj az illetlenségemért, kicsit zavarban vagyok – simítottam a tarkómra, és kissé megrázva a fejem hangosan szuszogni kezdtem.

   - Semmi baj – rázta meg fejét mosolyogva, majd leült az asztalnál kijelölt helyére, ami történetesen velem srágan volt, míg az asztalfőn apám ült, bal oldalán anyám, a jobb oldalon pedig én. A vacsora alatt leginkább apa kérdezősködött, míg az én gondolataim teljesen máshol jártak.

  Megfigyeltem, minden mozdulata kecses volt, nem tett semmi rosszat, tudta az illemet úgy viselkedett, mint egy előkelő hölgy, pedig röpke húsz éves volt. Idősebb nálam, ami valljuk be idegesített, de Chanyeol is jóval idősebb volt. Nem hasonlított hozzá… Teljesen eltért tőle, és ez zavart a leginkább, miért nem lehettem önmagam? Miért nem születhettem egy olyan családba, ahol nem szabják meg kivel kell összeházasodnom, miért nem lehettem egy olyan emberrel, akit önmagáért szeretek? Ismét millió meg egy kérdés halmozódott fel bennem, míg apámék gúnyos mosollyal beszélgettek, és anyám már azt kérdezte az előttem ülő lánytól milyen színű mennyasszonyi csokrot akar. Amin meghallottam a rizs, amit épp bekaptam leszaladt a torkomon én pedig eszeveszett köhögésbe kezdtem, nem akartam elhinni, hogy már itt tartunk, nem is ismertem őt, azt se tudtam hogy hívják, de már szinte aláírtuk képzeletben azt a fránya papírt. Nem fogtam fel mi történik körülöttem, egy hónap sem kellett és az életem romokban hevert, bár sosem voltam felhőtlenül boldog, legalább azt hittem, hogy minden rendben volt, de akkor, ott, abban a pillanatba megfordult a fejemben, hogy kirohanok az étkezőből, egyenesen Chanyeolhoz.

   Több percnyi rosszullét után visszaállt a rend, ittam egy keveset, próbáltam rendesen venni a levegőt és visszaültem az asztalhoz.

   A további fél órában nem érdekelt semmi sem, így csak megettem a desszertem, megittam két pohár bort, majd kissé kótyagos fejjel próbáltam meg kikísérni Joohyunt, mert időközben anyáék annyiszor emlegették a nevét, hogy megjegyeztem. Egyik lábam előrébb volt, mint a másik, nem tudtam mit kéne tennem, valamit mondani neki, így aztán megálltam az ajtóban és szemtelenül végig néztem, ahogy magára rángatja a kabátját. Nekem kellett volna ráadni, hogy bebizonyítsam milyen jól nevelt úri gyerek vagyok, de nem tettem, mert egyszerűen már csak a gondolatát is utáltam annak, hogy ezzel a lánnyal kezdenem kéne valamit.

  - Tudnod kell, hogy nem lesz köztünk semmi, meleg vagyok, van pasim és nem fogok hozzád nyúlni egy ujjal se – ráztam meg a fejem. Elmosolyodtam mimikáján, majd egyszerűen csak megragadtam a felkarját és kilöktem az ajtón.

  Mosolyogva sétáltam vissza és hajoltam meg anyámék előtt, megköszöntem a vacsorát, elkértem apától a mobilom és felcaplattam a szobámba. Bár ittam már, Chanyeollal eljártunk egyszer-kétszer szórakozni, már megszoktam az idióta gondolataimat, ha ittas állapotban vagyok, de amit akkor a fejembe vettem még tetszett is. Így aztán, a gardróbomból kihalásztam a bőröndömet és mindent, amit fontosnak tartottam szépen lassan belehajtogattam. Mikor egy-egy olyan ruhadarab a kezem ügyébe került, amit Ő vett nekem elmosolyodva arra gondoltam nemsokára ismét láthatjuk egymást, megcsókolhatom, átölelhetem, érezhetem a szerelmét. Megbotlottam a saját lábamba, mikor a fürdőbe igyekeztem a tusfürdőmért, fogkefémért és egyéb dolgokért. Ahogy összeszedtem az arcomra való krémeket és a hajamra való cuccokat hangos lépteket hallottam meg magam mögött. Kitágult szemekkel, zakatoló szívvel és hevesen kapkodó mozdulatokkal dobtam a kis zacskót a bőröndbe, léptem az ajtóhoz, és ráfordítottam a kulcsot. Törökülésbe helyeztem magam és vártam, hogy apám esetleg anyám bekopogjon. Nyugtalan levegő vételeimet próbáltam minél halkabban rendezni, hogy mindenképp békén hagyjanak, különben, ha valamelyik el kezd nekem papolni oda lesz a tervem.

  - Sehun fiam… - köszörülte meg a torkát anyám, majd bekopogott – remélem, hogy jól vagy, tudom, hogy Chanyeolba vagy szerelmes, de el kell fogadnod, ez nem természetes, nekünk pedig szükségünk van minden kötöttségre, ami a pénzzel kapcsolatos. Heverd ki azt a fiút, jó éjt – tipegett el a szobám elől, én pedig kifújtam minden levegőmet, majd gonosz mosollyal az ajkaimon felálltam és visszamentem a gardróbomhoz, hogy a cipőim közül egy-kettőt eltegyek, hisz szükségem volt rá. Tulajdonképp mindenre szükségem lett volna, hisz a mindennapjaimat ebben a szobában töltöttem, mind a tizennyolc évemet, de pont elég volt belőle.

  Teljesen felfegyverkezve remegő kezembe vettem a telefonomat, majd megnyitottam a Chanyeollal való beszélgetésünket, és írtam neki. Nem bírtam ki, tájékoztatnom kellett a helyzetről, megkérdezni tőle, hogy minden rendben-e vele. Tudni akartam, hogy egyáltalán él-e még.

 „oohsehun”

 Chanyeol… el kell vennem egy lányt, érted? Egy lányt, mindennemű ellenkezés nélkül anyámék meghívták vacsorázni, én elfogadtam, hisz úgy voltam abba nem halok bele, de már az esküvőről beszéltek. Miután vége lett a vacsorának kitessékeltem és elmondtam neki, miszerint full homokos vagyok és van valakim. Chan, segítened kell, elegem van ebből az egészből, nem akarok elnyomásban élni, nem akarok behódolni apámnak.

  Remélem veled minden rendben, és ha már találtál valakit a helyemre kérlek, tájékoztass róla.

  Szeretlek.

  Nem voltam normális, könnyeim egymás után gördültek le felhevült arcomon, a kezemben a telefonom világított. Szívem zakatolt, a torkom elszorult. Nem éreztem magam teljes embernek, hiányzott a másik felem, majd’ meg haltam már, remegtem, sírtam, az öngyilkosság gondolata pedig bele fészkelt az agyamba. Minden mozdulatomat a keserűség járta át, elmém elborult, szürke köd telepedett rám, súlyos volt, akár egy esőcseppekkel teli felhő, úgy éreztem nem bírom tovább, vége van.

   Sírva néztem rezgő telefonomra, majd elhúzva a zöld karikát fogadtam a hívást. Nem szólaltam meg, csak zokogtam a mikrofonba, míg a másik oldalon lévő személy azt hajtotta mennyire szeret, miért nem hagyom itt a családomat, miért nem megyek el hozzá, és honnan gondolom, hogy már elfelejtett, pont engem. Engem, aki megszínesítette az életét, aki mosoly csalt az arcára, aki nem nézte le anyagi helyzete miatt, mert én önmagáért szerettem.

  - Ha szeretsz… Chanyeol, ha szeretsz, kérlek, ments meg innen. Vigyél el, menjünk amerre tudunk, csak ments meg ebből a kalitkából, mert már elegem van. A halálomon gondolkozom, azon, hogy saját kezemmel végzek az életemmel, elegem van az elnyomásból, hogy nem élhetek. Kérlek… Segíts nekem jó? – remegő, zokogó és elhalt hangom miatt talán nem is hallotta mit mondok. A háttérben hangos dudálás, autók hangja, majd egy női kacaj, én pedig megsemmisültem. Azt mondja, szeret, miközben egy lánnyal van, hazudott nekem, pedig én az egész életemet odaadnám neki, ennyire naiv lennék? Ilyen buta és kihasználható, vagy csak szerelmes?

 - Hagyjuk… sok boldogságot – nyomtam ki egy egyszerű mozdulattal, és lerúgva a bőröndömet a padlóra tovább sírva szorítottam a párnát az arcomba.

  El akartam szökni, elmenni vele, itt hagyni ezt az egész szart, de nem mehettem útnak úgy, hogy nincs mellettem senki, nem akartam a hajléktalanok mellé kerülni, nem akartam úgy elindulni, hogy készpénzem is alig volt. Azt hittem támaszkodhatom rá, hogy három hét eltelte után még mindig kitart mellettem, és nem keres maga mellé senkit, erre hazudozni kezdett és még nem is titkolta, hogy valakivel volt.  

  Telefonom ismét rezegni kezdett, szerelmem neve feltűnt a képernyőd, de kinyomtam, nem akartam egy olyan emberrel beszélni, aki elrontotta az egész életemet, aki miatt legszívesebben lemennék Eunhee nénihez, hogy adjon valamit, amitől jobban leszek, valamit, amitől kiütöm magam egy pár órára, napra, vagy bánom is én.

    Szemeimből a könnyeim már nem száguldoztak, hisz már annyit sírtam alig háromnegyed óra alatt, hogy megfájdult a fejem, így aztán beláttam, hogy legjobb az lesz, ha elteszem magam mára, nem csinálok hülyeséget és elhatároztam, miszerint az első dolgom reggel az lesz, hogy kipakolok, felkészítem magam a lehető legrosszabb döntésre, és beletörődök, hogy el kell vennem Joohyunt.

 Hangos kopogásra keltem az éjszaka közepén, kisírt szemeim kissé feldagadtak, a erkély ajtóra pillantottam, és a fekete alak láttán meglepődtem. Deja vum volt, tudtam, hogy már egyszer ez megtörtén, egyszer már volt itt, megbeszéltük, összetört és most ismét itt van azzal a szándékkal, hogy még inkább a lelkembe taposson. Aztán eszembe jutottak azok a szavak, melyeket még a múltkori látogatása során suttogott nekem.

 „Itt vagyok előtted látod? Megcsókoltalak, érzek irántad, te mégis ledermedtél. Ne tedd ezt velem, gondolj rám is, ha szeretsz, megteszed értem. Ne engedj el. Ne hagyd magad befolyásolni, ne engedd, hogy most elszakítsanak minket egymástól.”